— Négyzetalakzatot kell fölvegyünk — szólt a kapitány. Mind megpróbáltak ponttá válni.

— Hé! Ez meg mi volt? — firtatta Kolon főtörzsőrmester.

— Mi?

— Most megint! Afféle bőrszerű hang.

Kadar kapitány megpróbált nem gondolni csuklyákra és fojtóhurkokra.

Tudta, hogy számos isten van. Minden foglalkozásnak van istene. Van istene a koldusoknak, istene a szajháknak, istene a tolvajoknak, valószínűleg még az orgyilkosoknak is.

Eltűnődött, vajon van-e valahol abban a hatalmas panteonban egy olyan isten, aki jóindulattal tekint le az erősen szorongatott és meglehetősen ártatlan, törvényszolgáló biztosokra, akik most minden bizonnyal meg fognak halni.

Valószínűleg nincs, gondolta keserűen. Az ilyesmi nem lenne elég sikkes az isteneknek. Azt várhatod, hogy egy isten aggódjék valami szerencsétlen hapsi miatt, aki megpróbál megtenni minden tőle telhetőt havonta egy maroknyi tallérért. Ők aztán nem. Az istenek képesek túlzásokba esni az elegáns rohadékokért, akiknek az az elképzelése a napi munkáról, hogy kivájják a Fülbemászó Király Rubinköves Szemét a helyéről, bezzeg azokért a földönjáró tökfilkókért, akik minden éjjel a macskakövet koptatják nem…

— Inkább olyan csuszamlós — mondta a főtörzsőrmester, aki szerette tisztázni a dolgokat.

És akkor fölhangzott egy hang…

…talán vulkanikus zaj, vagy a forrásban levő gejzír hangja, de mindenesetre egy hosszú, száraz hang morajlása, mint a titánok kovácsműhelyének fújtatói…

…de ez nem volt olyan pocsék, mint a fény, ami kékesfehéren izzott, az a fajta fény, ami szemgolyód vérereinek mintázatát a koponyád belsejének hátsó felére fénymásolja.

Mindkettő évszázadokig folytatódott, aztán egy pillanat alatt abbamaradt.

A sötét utóhatás tele volt bíbor káprázással, és, amint a fül visszanyerte hallóképességét, halk, salakszerű nesszel.