Az őrök teljesen mozdulatlanok maradtak jó darabig.

— Nahát, nahát — szólalt meg elhalóan a kapitány.

Egy újabb csönd után azt mondta, nagyon világosan, minden egyes mássalhangzó tökéletesen illeszkedett a helyére: — Főtörzsőrmester, vigyen magával néhány embert és vizsgálja ki ezt, legyen szíves!

— Mit vizsgáljak ki, uram? — tudakolta Kolon, de már földerengett a kapitányban, hogy ha a főtörzsőrmester elvisz magával néhány embert, akkor ő, Kadar kapitány, teljesen egyedül fog maradni.

— Semmit, jobb ötletem támadt. Mindnyájan megyünk — jelentette ki határozottan. Mindnyájan mentek.

Most, hogy a szemük már hozzászokott a sötéthez, ki tudtak venni egy elmosódott, vörös izzást maguk előtt.

Kiderült, hogy egy gyorsan hűlő fal az. Ahogy összezsugorodtak, mésszé égett faldarabok potyogtak a földre kis, kopogó zajjal. Nem ez volt benne a legrosszabb. A legrosszabb az volt, ami a falon volt.

Rámeredtek.

Jó sokáig meredtek rá.

Már csak egy-két óra volt hátra virradatig, és egyikük sem próbálta, még csak javasolni sem, hogy kíséreljenek meg hazatalálni a sötétben. A fal mellett várakoztak. Az legalább meleg volt.

Próbáltak rá se nézni.

Végül Kolon feszengve kihúzta magát és megszólalt: — Föl a fejjel, kapitány. Lehetett volna rosszabb.

Kadar végzett a palackkal. Hiába, nem hatott. Vannak olyan fajtái a józanságnak, amiket nem lehet kiakolbólítani.

— Igen — felelte. — Lehettünk volna mi.

A Legfőbb Nagymester kinyitotta szemét.

— Megint csak — jelentette ki — sikert értünk el.

A Hittestvérek szaggatott éljenzésben törtek ki. Őrtorony és Enyvesujj Testvérek egymásba karoltak és lelkesen dzsiggeltek a varázskörben.

A Legfőbb Nagymester nagy levegőt vett.

— Csöndet! — visította.

— Enyvesujj Testvér, Őrtorony Testvér, azonnal hagyjátok abba ezt a szégyenletes viselkedést! — rikácsolta. — Ti többiek, hallgassatok el!