Lecsillapodtak, mint a hangoskodó gyerekek, akik észreveszik, hogy a tanár épp most lép az osztályba. Aztán még sokkal jobban lecsöndesedtek, mint a gyerekek, akik megpillantják a tanár arckifejezését.

A Legfőbb Nagymester hagyta, hogy mindez beivódjék, s aztán ellépdelt egyenetlen soraik előtt.

— Föltételezem — mondta —, hogy azt hisszük, véghez vittünk némi varázslást, igaz? Hmm? Őrtorony Testvér?

Őrtorony Testvér nyelt egyet. — Hát, ööö, azt mondta kegyelmed, hogy mi, ööö, úgy értem…

— Még eddig SEMMIT sem csináltatok!

— Hát, ööö, nem, ööö…

— Ugrándoznak-e az igazi varázslók egyetlen aprócska varázslat után és kántálják-e ütemesen, hogy „Sikerült, már megint, már megint, már megint”, Őrtorony testvér? Hmm?

— Hát, mink valahogy…

A Legfőbb Nagymester sarkon fordult.

— És vajon aggódva lesik-e a lambériát, Vakoló Testvér?

Vakoló Testvér lehorgasztotta a fejét. Eddig nem volt tudatában, hogy bárki is észrevette.

Amikor a feszültség már kielégítően vibrált, akár az íjhúr, a Legfőbb Nagymester hátrébb lépett.

— Ugyan, minek fáradozom? — mondta fejét rázva. — Választhattam volna akárkit. Kiválaszthattam volna a legjobbakat. De csak egy csapat gyerkőc jutott nekem.

— Ööö, igazán — szólt Őrtorony Testvér —, mi tényleg erőfeszítést tettünk, valóban koncentráltunk. Nem igaz, fiúk?

— De igen — válaszolták kórusban. A Legfőbb Nagymester szúrósan meredt rájuk.

— Ebben a Testvériségben nincs helye olyan Testvérnek, aki nem áll mögöttünk teljes mellszélességgel — figyelmeztetett.

A Hittestvérek szinte látható megkönnyebbüléssel, mint a pánikba esett birkák, akik látják, hogy az akolban megnyílt a kerítés, vágtattak a rés felé.

— Ne aggódjon amiatt, legfőbbséged — biztatta lelkesen Őrtorony testvér.