— Az elkötelezettség kell legyen jelszavunk! — nyilatkozta a Legfőbb Nagymester.

— Jelszavunk. Aha — ismételte meg Őrtorony Testvér. Megbökte Vakoló Testvért, akinek tekintete megint a szegélylécdeszkákra tévedt.

— Micsa? Ó! Aha. Jelszó. Aha — mondta Vakoló Testvér.

— És bizalom meg testvériség — folytatta a Legfőbb Nagymester.

— Aha. Meg még azok is — értett egyet Enyvesujj Testvér.

— Szóval — jegyezte meg a Legfőbb Nagymester —, ha lenne itt olyan, aki nem szeremé, biza, nem sóvárogná, hogy folytassuk ezt a nagyszerű feladatot, lépjen elő most az illető!

Senki sem moccant.

Bekapták a horgot. Az istenekre, ezt piszok jól csinálom, gondolta a Legfőbb Nagymester. Úgy játszom azon a rettenetes kis elméjükön, mint a xilofonon. Döbbenetes a világiasság puszta ereje. Ki gondolta volna, hogy a gyöngeség erősebb lehet, mint az erő? De persze tudnod kell irányítani. És én aztán tudom.

— Hát akkor, rendben van — közölte. — És most, elismételjük az Esküt.

Végigvezette rajta botladozó, rémült hangjuk, s helyeslően észlelte, mennyire fojtottan mondják ki a „herkentyűt”. És közben fél szemét Enyvesujj Testvéren tartotta.

Ő valamivel értelmesebb, mint a többi, gondolta. Legalábbis nem annyira könnyű átejteni. Jobb lesz, ha bebiztosítom, hogy mindig én menjek el utoljára. Nem szeretnék kísértésbe vinni senkit, hogy hazáig kövessen.

Ahhoz, hogy egy olyan város fölött uralkodj, mint amilyen Ankh-Morpork, különleges fajta elmére van szükséged, és Lord Vetinarié olyan volt. Na persze, ő amúgy is különleges fajta ember.

Zavarba ejtette és fölbőszítette a csekélyebb kalmárfejedelmeket méghozzá olyan mértékben, hogy már réges-rég föladták a próbálkozást meggyilkoltatására s mostanra csupán egymást közt versengtek a helyzeti előnyért. Különben is, bármely orgyilkosnak, aki megpróbál rátámadni a Patríciusra, nehéz dolga lenne, hogy elegendő húst találjon, amibe tőrét döfheti.