Míg más lordok pávanyelvvel töltött pacsirtát ettek vacsorára, Lord Vetinari úgy vélte, hogy egy pohár forralt víz és fél szelet száraz kenyér elégséges elegancia.

Idegesítő volt. Úgy látszott, hogy nincs semmilyen hibája, amit valaki leleplezhetne. Az ember azt gondolná, hogy ilyen sápadt, lószerű arccal hajlik a korbácsokkal, tűkkel és tömlöcben tartott ifjú nőkkel kapcsolatos mulatságokra. A többi nagyúr azt el tudta volna fogadni. Nincs semmi rossz a korbácsokban és tűkben, persze, mértékkel. Ám a Patrícius láthatólag jelentések tanulmányozásával töltötte estéit, és, különleges alkalmakkor, ha el tudta viselni az izgalmakat, sakkozással.

Gyakorta viselt feketét. Nem valami különösképp imponáló feketét, amilyet a legjobb orgyilkosok hordanak, hanem az olyan férfiak józan, kissé viseltes feketéjét, akik reggelenként nem akarnak időt vesztegetni a töprengésre, mit is vegyenek föl. És az embernek ugyancsak korán kellett kelnie ahhoz, hogy a Patríciust lefőzze; valójában bölcsebb volt egyáltalán le se feküdni.

De azért a maga módján népszerű volt. Vaskeze alatt, ezer éve először, Ankh-Morpork működött. Lehet, hogy nem volt méltányos vagy különösebben demokratikus, de működött. A Patrícius gondozta, ahogy a műkertész egy megnyesett bokrot gondoz, itt bátorítva a növekedést, ott levágva egy megtévedt gallyat. Azt beszélték, hogy az égvilágon mindent eltűr, kivéve ami a várost fenyegeti

Sokáig nézte a lesújtott falat, miközben álláról lecsöpögött az eső és átáztatta öltözékét. Rossab idegesen mögötte lézengett.

Aztán egy hosszú, keskeny, kék eres kéz kinyúlt s az ujjbegyek végigkövették az árnyakat.

Hát, nem is annyira árnyak, inkább csak sziluettek. A körvonal roppant határozott. Belül meg a falazat ismerős mintája. Ám kívül valami egybeolvasztotta a falat egész csinos kerámiakeménységre, az ősi téglákat olvadt, tükörszerű fedőréteggel borítva.