A falon kirajzolódó forma hat, a meglepődés pózában megmeredt férfi csoportképét mutatta. Több fölemelt kéz teljesen kivehetően késeket és rövid kardokat tartott.

A Patrícius némán pillantott a hamukupacra lábánál. A néhány megolvadt fémerecske esetleg valaha pontosan ugyanaz a fegyverzet lehetett, ami most olyan meggyőzően volt a falba bemaratva.

— Hmm — mondta.

Kadar kapitány tisztelettudóan átvezette az utcán egyenesen a Csapodár Szerencse sikátorba, ahol rámutatott „A” Kiállítási Tárgyra, nevezetesen…

— Lábnyomok — magyarázta. — Ami persze kissé pongyola fogalmazás, uram. Inkább olyasmik, amiket karomnyomoknak lehetne nevezni. Akár odáig is merészkednék, hogy mancsoknak tituláljam.

A Patrícius rámeredt a nyomokra a sárban. Arckifejezése teljesen kifürkészhetetlen maradt.

— Értem — szólalt meg végül. — És van-e magának véleménye minderről, kapitány?

A kapitánynak volt. A hajnalig eltelt órák során mindenféle véleménye kialakult, kezdve azzal a meggyőződéssel, hogy nagy hiba volt megszületni.

Aztán a szürke fény beszivárgott még a Gyehennába is, s még mindig eleven volt és fövetlen, és a bárgyú megkönnyebbülés kifejezésével körülnézett, és meglátta, nem egész három láb távolságra, a lábnyomokat Nem a legjobb pillanat volt, pláne színjózanon.

— Hát, uram — válaszolta —, tudom, hogy a sárkányok évezredekkel ezelőtt kivesztek, uram…

— Igen? — A Patrícius szeme összeszűkült.

Kadar fejest ugrott. — De, uram, ezt ők is tudják? Kolon főtörzsőrmester azt mondta, hogy hallott valami bőrszerű neszt, pont mielőtt, pont mielőtt, a, ööö… bűncselekmény megesett.

— Szóval maga azt hiszi, hogy egy kihalt, továbbá esetleg teljességgel mesebeli, sárkány berepült a városba, leszállt ebben a keskeny sikátorban, elhamvasztott egy csapat bűnözőt s aztán elrepült? — érdeklődött a Patrícius. — Azt mondhatni, a közérdeket roppantmód szem előtt tartó teremtmény lehetett.