— Hát, ha így fogalmaz…

— Ha jól emlékszem, a mesék sárkányai visszavonult és vidéken élő lények, akik őrizkednek az emberektől és istenek háta mögötti, félreeső helyeken laknak — közölte a Patrícius. — Aligha tekinthetőek városi élőlénynek.

— Valóban nem, uram — felelte a kapitány, elfojtva a nyelvére kívánkozó megjegyzést, hogy ha egy tényleg istenek háta mögötti, félreeső helyet szeretnél találni, akkor A Gyehenna elég jól megfelel a kívánalmaknak.

— Ráadásul — folytatta Lord Vetinari — az ember azt hinné, hogy valaki esetleg észreveszi az ilyesmit nem gondolja?

A kapitány fejével a fal és rettenetes fríze felé intett. — Úgy érti, rajtuk kívül, uram?

— Véleményem szerint — mondta Lord Vetinari —, ez valamiféle hadviselés. Talán egy rivális banda fölbérelt egy varázslót. Apró, helyi probléma.

— Esetleg összefügghet azokkal a fura lopásokkal, uram — járult hozzá önszántából Rossab.

— De hát itt vannak a lábnyomok! — tiltakozott Kadar kitartóan.

— Közel vagyunk a folyóhoz — szögezte le a Patrícius. — Lehetséges, hogy esetleg valamiféle gázlómadár járt itt. Puszta véletlen egybeesés, ám azért én lefedném a maga helyében. Nem akarjuk, hogy az embereknek téves elképzeléseik legyenek és ostoba következtetésekre jussanak, ugye? — fűzte hozzá élesen.

Kadar föladta.

— Ahogy óhajtja, uram — felelte, szandáljára szögezve tekintetét.

A Patrícius megveregette a kapitány vállát.

— Sebaj! — mondta. — Csak folytassa! Remek kezdeményezőkészségről tett tanúságot, ember. Őrjárat A Gyehennában is. Derék dolog!

Megfordult és csaknem nekiment a páncélingfalnak, ami nem volt más, mint Murok.

Legnagyobb rémületére Kadar kapitány azt látta, hogy legújabb regrutája udvariasan a Patrícius hintájára mutat. Körülötte, állig fegyverben és bizalmatlanul, állt a Palotagárda hat tagja, akik most kiegyenesedtek és gyanakvó érdeklődést tanúsítottak. Kadar ki nem állhatta őket. Tollforgó volt a sisakjukon. Utálta, ha egy őr tollforgót visel.