— Igen, uram — felelte Kadar kapitány.

— Jóravaló ember.

A hintó elzörgött, a gárdisták mellette futottak.

Kadar kapitány csak halványan érzékelte, hogy mögötte a főtörzsőrmester a visszavonuló Muroknak üvöltözik, hogy álljon meg.

Gondolatokba mélyedt.

A nyomokat nézte a sárban. Előírásos pikájával, amiről tudta, hogy pontosan hét láb hosszú, megmérte őket és a köztük levő távolságot. Aztán számottevő óvatossággal követte őket befordulva a sikátor sarkán; egy kis, lelakatolt, koszkérges ajtóhoz vezettek egy faanyagraktár hátsó oldalán.

Itt valami nagyon nem stimmel, gondolta.

A nyomok a sikátorból jöttek elő, ám nem mentek oda vissza. És nem túl gyakran találunk gázlómadarakat az Ankh-ban, főleg, mert a szennyeződés szétmarná a lábuk, meg különben is, sokkal könnyebb nekik a felszínen járni.

Fölnézett. Miriád szárítókötél cikcakkozta be az ég keskeny négyszögét, olyan hatékonyan, mint valami háló.

Szóval, gondolta, valami nagy és tüzes kijött ebből a sikátorból, de nem ment bele.

És a Patríciust ez nagyon aggasztja.

Észrevett valami mást a sikátor szélén, lehajolt és fölvett egy friss, üres mogyoróhéjat.

Egyik kezéből a másikba dobálgatta, s a semmibe bámult.

Most azonnal szüksége van egy italra. De talán várnia kéne vele.

A Könyvtáros sietve négykézlábalt a szunyókáló polcok közti sötét folyosókon.

Ő birtokolta a város háztetőit. Ó, persze az orgyilkosok és a tolvajok is hasznát vehetik, de ő már rég rájött, hogy a kémények, támpillérek, vízköpők és szélkakasok erdeje kényelmes és valahogy megnyugtató alternatívája az utcáknak.

Legalábbis mostanáig.

Mulatságosnak és tanulságosnak tűnt az Őrség nyomon követése. A Gyehennába, a városi dzsungelba, amely nem tartogatott semmiféle félnivalót egy 300 fontos orangután számára. Ám most a lidércnyomás, amit látott, miközben egyik helyről a másikra lendült egy sötét sikátorban, arra késztetné, ha ember volna, hogy ne higgyen a saját szemének.