Emberszabásúként persze egyáltalán nem kételkedett a saját szemében, hanem mindig hitt neki.

Éppen most, azt szerette volna, ha egy olyan könyvre összpontosulna, ami esetleg nyomra vezetheti őt. A könyv olyan részlegben volt, amivel mostanság senki sem foglalkozott sokat; az ott levő könyvek valójában nem mágikusak. A padlót vádlón borította a por.

Por, benne lábnyomokkal.

— Úúúk? — szólalt meg a Könyvtáros a meleg homályban.

Most óvatosan haladt előre, rádöbbenve az elkerülhetetlenség érzésével, hogy a lábnyomok szemlátomást ugyanazt a célt akarják elérni, mint ő.

Befordult egy sarkon, s már ott is volt.

A részleg.

A könyvszekrény.

A polc.

A hézag.

Rengeteg szörnyű látvány akad a multiverzumban. Azonban valamiképpen az olyan lélek számára, aki hozzáhangolódott egy könyvtár kifinomult ritmusához, csak kevés borzalmasabb látvány van egy könyv hűlt helyénél.

Valaki ellopott egy könyvet.

Saját szentélye, a Kocka Kancellária, elvonultságában a Patrícius föl-lejárt. Utasítások özönét diktálta.

— És küldjön oda néhány embert, hogy lefessék a falat — mondta befejezésül.

Farkas Rossab fölvonta szemöldökét.

— Bölcs dolog az, uram? — kérdezte.

— Nem gondolja, hogy a kísérteties árnyképek fríze megjegyzésekre és találgatásokra ad okot? — fanyalgott a Patrícius.

— Nem annyira, mint a frissen festett fal A Gyehennában — felelte egykedvűen Rossab.

A Patrícius egy pillanatig tétovázott. — Van benne valami — csattant föl. — Akkor romboltassa le valakikkel.

A szoba végébe ért, sarkon perdült, s újra lépdelni kezdett. Sárkányok! Mintha nem lenne elég fontos, elég valóságos dolog az idejét lefoglalni.