Az apa fölsóhajtott. — A kereset, legjobb tudomásom szerint. Jót fog tenni neki, ha kikerül a világba, és barátokra lel, és levernek róla némi nyerseséget, és ez majd leköti s meggátolja a rosszalkodásban.

— De… orgyilkosság… még olyan fiatal és sose mutatta még a legcsekélyebb hajlandóságot se erre… — A nagynéni megtörölgette zsebkendőjével a szemét. — Ez nem a mi águnkról került a családba — fűzte hozzá vádlóan. — Az a szörnyű sógorod…

— Vyrt bátyó — szólt közbe az apja.

— Szanaszét mászkál a világban és embereket gyilkol!

— Nem gondolnám, hogy ezt a szót használják — felelte az apja. — Azt hiszem, jobb szeretik az olyan szépítéseket, mint az elintézés vagy megsemmisítés. Vagy az elhantolás, úgy tudom.

— Elhantolás?

— Azt hiszem, olyasmi, mint a kihantolás, ó, vizek áradása, csak még a temetés előtt történik.

— Szerintem ez borzasztó. — A nagynéni szipákolt egyet. — De azt hallottam Nuuni úrhölgytől, hogy minden tizenötből csupán egyetlen egy fiúnak sikerül átmennie a záróvizsgán. Talán jobban tesszük, ha engedjük, hogy a fiú kihajtsa a szervezetéből.

XXVII. Teppikamon király komoran bólintott, s egyedül ment elbúcsúzni a fiától. A nővérénél kevésbé volt biztos az orgyilkosság visszatetsző voltában; már régóta ült nyakig a politikában, noha vonakodva, s úgy érezte, hogy bár az orgyilkosság valószínűleg rosszabb a dolgok megvitatásánál, határozottan jobb, mint a háború, amiről némelyek hajlamosak voltak azt hinni, hogy ugyanaz, csak hangosabb. S semmi kétség sem fért hozzá, hogy az ifjú Vyrtnek mindig bőven volt pénze, s a palotába fényűző ajándékokkal toppant be, meg egzotikus napbarnítottsággal, és érdekes emberekről szóló izgalmas történetekkel, akikkel külhonban találkozott, a legtöbbször csak elenyészően rövid időre.

Azt kívánta, bárcsak itt lenne Vyrt, hogy tanácsot adjon. Őfelsége szintén hallott arról, hogy tizenöt diákból csupán egy válik valóban orgyilkossá.