— Teljesen biztos maga ebben?

— Uram.

— Nem óhajtja ismét fontolóra venni? — A vizsgáztató hangjával szekeret lehetett volna zsírozni.

— Uram, nem, uram.

— Rendben van. — Teppik ellazult. Zubbonyának háta hozzátapadt, hűvösen az izzadságtól.

— És most azt akarom, hogy induljon el saját tempójában a Könyvelők utcája felé — jelentette ki Mericet egykedvűen. — Betartva az összes jelzőtáblát és így tovább. A Rovancs sikátor útkereszteződésénél lévő gongtorony teteje alatti szobában fogok találkozni magával. És… legyen szíves, vegye ezt át!

Átnyújtott egy kis borítékot Teppiknek.

Teppik átadott egy elismervényt. Aztán Mericet belépett a kéményfedő melletti árnyéktócsába, és eltűnt.

Ennyit a ceremóniáról.

Teppik néhányszor nagy levegőt vett, s tenyerébe ürítette a boríték tartalmát Céhkötvény volt tízezer ankh-morporki tallérról, kiállítva a „Bemutatónak”. Imponáló irat volt, amit megkoronázott a Céh pecsétje a fondorlattal és az álcázott tőrrel.

Nos, innen nincs visszaút. Átvette a pénzt. Vagy túléli, amely esetben természetesen a hagyományoknak megfelelően a Céh özvegyeit és árváit támogató alapítványnak fogja adományozni, vagy a holttestéről fogják visszaszerezni. A kötvény kissé szamárfülesnek tűnt ám nem látott rajta vérnyomokat.

Ellenőrizte késeit megigazgatta kardkötőjét, maga mögé pillantott, és könnyed ügetésben nekivágott.

Mindenesetre, ez legalább némi mázli. A diákfolklór szerint csak fél tucat útvonalat szoktak használni a vizsgán, és nyári éjszakákon azok a város tetőivel, tornyaival, ereszeivel és balekjaival megküzdő tanulóktól hemzsegtek. Az épületmászás szenvedélyesen űzött, internátusok közti sport volt a maga jogán, egyike a kevés dolognak, amikről Teppik biztosan tudta, hogy jó bennük, ő volt a kapitánya a csapatnak, amelyik legyőzte a Skorpió Kollégiumot a Faljátszma döntőben. És ez az egyik legkönnyebb pálya volt.