Pirx azon elmélkedett, hogy Boerst bizonyára már régen az üveggömbjében ül, ő pedig még csak a szorítószerkezet lendítőkerekét forgatja, és eszébe jutott, hogy úgysem rajtolnak együtt, rajtolni hétperces időközökben szokás, és nem volt miért sietnie. De azért jobb, ha már a helyén ül az ember, és bekapcsolja a rádiofonját — legalább hallaná a Boerstnek adott parancsokat. Vajon milyen feladatot kapott?

Mihelyt behúzta a külső fedelet, a rakéta belsejében automatikusan kigyúltak a fények. Bereteszelte az egész miskulanciát, majd a recés és nagyon puha műanyaggal bevont kis lépcsőn leereszkedett a pilótafülkébe.

Az ördög tudja, miért: ezekben a kicsi, egyszemélyes rakétákban a pilóta egy hatalmas, három méter átmérőjű üvegburában ül. A buga, noha teljesen átlátszó, természetesen nem üvegből készült, ruganyos anyaga vastag, nagyon kemény gumi tulajdonságaival vetekedett. Ez a hólyag, és benne a kényelmes pilótafotel, a tulajdonképpeni kormányfülke mélyén helyezkedett el — voltaképp enyhén kúp alakú helyiség volt, úgyhogy a „fogorvosi szék”-ben ülve, így nevezték, és a fotel függőleges tengelyén szabadon forogva, a pilóta a föléje boruló hólyag üvegfalán keresztül látta az összes óratáblákat, mutatókat, elülső, hátulsó és oldalképernyőket, mindkét kalkulátor és asztrográf számlapját, továbbá a legnagyobb szentséget, a trajektométert, amely vastag, erősen ragyogó sávval jelzi a fénytelen, domború tárcsán a rakétának az állócsillagokhoz viszonyított útvonalát, Harelsberger vetületében. Ennek a vetületnek az elemeit betéve kellett tudni, és minden helyzetben, még fejjel lefelé csüngve is, érteni kellett a készülék leolvasásához. Amikor a pilóta elhelyezkedett a fotelben, kétoldalt a keze ügyébe esik a főreaktor és a kormányzó fúvócsövek négy fogantyú,