Bal tenyerében szorongatta a „súg”-ot, jobbjával átnyújtotta a hajózókönyvet. A feladat szóbeli megismétlése egyszerű akadékoskodás volt — úgyis megkapja írásban, berajzolt útvonallal. A Főnök a feladatot tartalmazó borítékot bedugta a könyv védőhuzatának belső zsebébe, visszaadta és megkérdezte:

— Pirx pilóta, rajtra kész?

— Kész! — vágta rá Pirx pilóta. Ebben a percben már csak azt kívánta: bárcsak a kormányfülkében volna. Leghőbb vágya az volt, hogy kigombolhassa kezeslábasát, legalább a nyakánál.

A Főnök egy lépést hátrált.

— Rakétához! — kiáltotta pompás, érces hangján, amely harangkondulásként hasított az óriási csarnok tompa, szakadatlan zsivajába.

Pirx sarkon fordult, megragadta a vörös zászlócskát, megbotlott a kötélben, az utolsó pillanatban visszanyerte egyensúlyát, és mint valami Gólem, felmasírozott a keskeny hídra. A közepénél tartott, amikor Boerst (hátulról azért ő is futball-labdára hasonlított) már bebújt rakétájába.

Bedugta lábát, megragadta a bejárati nyílás tömör burkolatát, lecsúszott a ruganyos csatornán, anélkül, hogy a keskeny fokokra lépett volna (a lépcsőfokok csak a haldokló pilótáknak valók — mondogatta Szamárlegelő), és nekilátott a csapóajtó becsukásának. Százszor, ezerszer gyakorolták ezt kísérleti és igazi zárólapokkal, amelyeket leszereltek a rakétáról, és felerősítettek a gyakorlóterem közepén. Rossz érzés volt — bal fogantyú, jobb fogantyú, fél fordulat, légmentesség ellenőrzése, mindkét fogantyú fordulatának második fele, meghúzzuk, ellenőrizzük a légmentességet nyomás alatt, a bejárati nyílást elzárjuk belső védőfedéllel, a meteorelhárító fedelet helyre csúsztatjuk, kimászunk a bejárati csatornából, becsukjuk a fülke ajtaját, meghúzzuk, fogantyú, másik fogantyú, retesz, kész.