— Boerst pilóta az AMU 18-on fonia szerint nulla, másodpercben rajtra kész! — hangzott máris a válasz.

Pirx káromkodott — a csat beakadt. A puha karosszék mélyébe rogyott, és olyan fáradt volt, mintha éppen most tért volna vissza egy szörnyen hosszú csillagközi repülésről.

— A rajtig huszonhárom. A rajtig huszonkettő. A rajtig huszonegy… — duruzsolta a fejhallgató.

Állítólag egyszer megesett, hogy a dörgő nulla hallatára két tanuló egyszerre rajtolt — a soronlevő és a sorját váró —, egymástól kétszáz méternyire száguldottak függőleges tűzsugárral, és bármely pillanatban összeütközhettek volna — legalábbis így beszélték az iskolában. Azóta — állítólag — a gyújtóvezetéket az utolsó pillanatban, távolról kapcsolják be, maga a repülőtérparancsnok csinálja üvegezett irányítótornyában — és az egész számolás közönséges szemfényvesztés. De senki sem tudta biztosan, mi a való helyzet.

— Nulla!! — harsant föl a fejhallgatóban. Pirx fojtott, vontatott dübörgést hallott, karosszéke könnyedén megremegett, a fények visszavert szikrái enyhén megrezdültek a föléje boruló üvegburán; elterpeszkedve a mennyezetet bámulta — vagyis az asztrográfot, a hűtéscirkuláció, fő— és segédfúvócsövek vonóerejének, a neutronáramlás sűrűségének mutatóját, az izotópszennyeződés jelzőt és még tizennyolc más mutatót, amelyeknek a fele csakis a hajtómű munkájával foglalkozott —, a remegés gyengült, a tompa robaj fala valamerre oldalt eltolódott, és mintha a magasban szertefoszlott volna; egy láthatatlan függöny felgördült egészen az égig, a mennydörgés egyre távolodott, és mint mindig, egyre inkább messzi vihar visszhangjára emlékeztetett, végül minden elcsendesült.

Valami szisszent, majd zümmögött — megijedni sem ért rá. Az önműködő biztosíték bekapcsolta az eddig elsötétített képernyőket, ezek kívülről bezáródtak, valahányszor valaki a közelben rajtolt, nehogy az atomerejű sugárhajtás vakító lángja megsértse a lencséket.