Pirxnek az járt az eszében, hogy az efféle önműködő berendezés nagyon hasznos — elmélázott, és hirtelen rádöbbent, hogy minden hajaszála égnek áll a domború sisak alatt.

„Jézusmária, én repülök, én, most én repülök!!!” — villant át az agyán.

Viharsebesen előkészítette a rajthoz az állítókarokat azaz ujjával a megfelelő sorrendben rájuk bökött, és számolt: „Egy… kettő… a harmadik… és hol a negyedik? Azután ez… igen, ez az a mutató… és a pedál… nem, nem a pedál… aha, megvan… a vörös, a zöld fogantyú… azután az automata… igen… vajon a zöldet a vörös előtt kell?!”

— Pirx pilóta az AMU 27-en! — Töprengéséből felriasztotta a fülébe bömbölő erős hang. — Rajt, fonia szerint nulla másodpercben! Figyelem… pilóta, kész?

— Még nem!!! — kívánkozott a kiáltás Pirx pilóta, ajkára, de ehelyett így szólt: — Boe… Pirx pilóta az AMU 27-en kész… e… rajtra kész, fonia szerint nulla másodpercben!

„Boerst pilótá”-t akart mondani, mert jól megjegyezte Boerst szavait. „Barom!” — förmedt önmagára a bekövetkezett néma csöndben. Az automata (vajon minden automatának őrmesteri hangja van?) tovább ugatott:

— A rajtig tizenhat… tizenöt… tizennégy…

Pirx pilóta verejtékezett. Valami rettenetesen fontosat igyekezett eszébe idézni, tudta, hogy ez élet vagy halál kérdése, de sehogy sem boldogult.

— …hat, öt, rajtig négy…

Nedves tenyere az indítófogantyú markolatára fonódott. Szerencsére érdes volt. „Vajon mindenki így izzad? Úgy látszik” — fordult meg a fejében, amikor a hallgató rávakkantott:

— Nulla!!!

A keze magától — teljesen önmagától — meghúzta a kart, félig eltolta és úgy hagyta. Veszett süvítés hallatszott. Mintha ruganyos prés zuhant volna mellére, fejére. „A hajtómű” — suhant át agyán a gondolat, és elsötétült előtte a világ. Csak egy kissé, és csak egy pillanatra. Amikor már jól látott, noha ugyanazt a makacs súlyt érezte egész testén, minden képernyő — legalábbis az a három, amely közvetlenül az orra előtt volt — milliónyi bögréből kifutó tejre emlékeztette.