„Aha, a felhőket szelem” — állapította meg. Mintha kissé lassabban, álmosabban ment volna a gondolkodás, de teljesen nyugodt volt. Egy hosszú perc elmúltával kissé nevetséges jelenet külső szemlélőjének érezte magát: egy fickó elterpeszkedik a „fogorvosi székben”, keze-lába nem moccan, a felhők eltűntek, az ég még kissé kékes, de színét mintha tussal hamisították volna, csillagszerű dolgok látszanak — vajon csillagok?

Igen, csillagok voltak. A mennyezeten, a falakon táncoltak a mutatók, mindegyik másképp, mindegyik jelzett valamit, mindenre ügyelnie kellett, és neki csak két szeme volt. Ennek ellenére bal keze a kagylóból fölhangzó rövid, ismétlő füttyre — megint magától — meghúzta a hajtómű kikapcsolóját. Egyszeriben megkönnyebbült: 7,1 másodpercenkénti sebesség, magasság 201 kilométer, az előírt rajtgörbe véget ér, a gyorsulás 1,9, felülhet, és még csak most lesz rengeteg dolga!

Lassan felült, megnyomta a karfát, ezáltal a fotel támlája fölemelkedett — és Pirx hirtelen megdermedt.

Hol van a „súg”?!

Ez volt az a rettenetes fontos dolog, amely nem jutott eszébe. Szétnézett a padlón, mintha a körös-körül hunyorgó mutatók raja a világon sem lett volna. A „súg” közvetlenül a fotel alatt hevert — Pirx lehajolt, a hevederek természetesen fogva tartották, már nem volt vesztegetni való ideje; úgy érezte, mintha egy szörnyen magas torony tetején állna, és a toronnyal együtt a mélységbe zuhanna; a térde feletti nadrágzsebből előhalászta a hajózókönyvet, kinyitotta, kiszedte a borítékból a feladatot — egy árva szót sem értett. „Az ördögbe is, hol van a B 68 pálya? Aha, ez lesz az!” — ellenőrizte a trajektométert, és lassan kanyarodni kezdett. Kissé csodálkozott, valahogy ment a dolog.

Az ellipszisen a Kalkulátor előzékenyen közölte vele a helyesbítő adatokat, megint manőverezett, letért