a pályáról, túlságosan hevesen fékezett, tíz másodpercig mínusz 3 g-ja volt, de ügyet sem vetett rá, rendkívül szívós fizikuma volt („Ha olyan volna az agyad, mint a karizmod — hajtogatta gyakran Szamárlegelő —, akkor talán vinnéd valamire”), helyesbítéssel rátért az állandó pályára, fonián közölte az adatokat a Kalkulátorral, a Kalkulátor nem válaszolt, tárcsáján üresjárati hullámok szikráztak, Pirx még egyszer elüvöltötte az adatokat, természetesen megfeledkezett arról, hogy átkapcsoljon, pótolta, a tárcsán nyomban előugrott a függőleges, villódzó vonal, és az összes ablakokon csupa egyes jelent meg. „Rajta vagyok a pályán!” — ujjongott. Igen, de a keringési idő 4 óra 29 perc volt 4,26 helyett. Most már igazán nem tudta, hogy az eltérés megengedett-e, vagy sem. Törte a fejét, latolgatta, hogy kikapcsolja-e az öveket; a „súg” közvetlenül a fotel alatt lapult, de a nyavalya tudja, ez benne van-e a „súg”-ban; hirtelen eszébe jutott Kaahl professzor mondása: „A pályák 0,3 %-os pontossággal vannak kiszámítva”; mindenesetre közölte az adatokat a Kalkulátorral: a megengedett hibahatáron belül volt. „No, ez megvolna” — súgta önmagának, és csak most nézett körül igazában.

A nehézkedés megszűnt, de a fotelhez volt erősítve, ahogy illik — csak éppen nagyon könnyűnek érezte magát. Az elülső képernyőn csillagok, csillagok, és egészen az alsó szélen fehéresszürke csücsök, az oldalsó képernyőn semmi, csak sötétség és csillagok. Az alsó képernyő — aha! Figyelmesen szemlélte a Földet — 700-tól 2400 kilométerig változó magasságban száguldott fölötte pályáján —, óriási volt, egészen betöltötte a képernyőt. Pirx éppen Grönland fölött repült — alighanem Grönland —, s mire megállapította, hol jár, már Észak-Kanada fölött volt. A Sark közelében szikrázott a hó, az óceán feketéskék, domború, sima volt, mintha vasból öntötték volna, furcsamód kevés felhő, mintha valaki híg pépet löttyintett volna imitt-amott a domborulatokra — órájára pislantott.

Már tizenhét perce repült.