Szavaival egyidejűleg bekapcsolta mindkét alsó fúvócsövet. A két JO tüstént válaszolt, fordultak, a csillagok átsuhantak a képernyőkön, a lökhajtásos megköszönte, Luna Központira repült, Pirxnek hirtelen ötlete támadt, szerencsés leszállást kívánt neki, ez udvarias dolog volt, különösen, mert a másik megsérült; még látta, ezer kilométernyire, meggyújtott helyzetjelzőivel; azután ismét a maga JO-it hívta, megkezdődött a visszatérés a régi útvonalra — szörnyűség! Ismeretes, hogy semmi sem könnyebb, mint letérni az útvonalról — de a parabolának ugyanazt a részét megtalálni szinte lehetetlennek látszik. Más a gyorsulás, nem győzte a koordinátákat odavetni a Kalkulátornak, amelyen a legyek mászkáltak, majd a radaron kergetőztek — árnyékuk végigsepert a képernyőn. Hogy győzik ezek a dögök? Jó húsz perc múlva a hajók végül ismét eredeti útvonalukon voltak.

„Boerstnek meg bizonyára olyan az útja, mintha kiporszívózták volna — elégedetlenkedett. — Egyébként… mi az neki! Úgyis fél kézzel győzi az egészet.”

Bekapcsolta a gyorsuláscsökkentő automatát, hogy az utasításnak megfelelően a nyolcvanharmadik percben nulla legyen a gyorsulása, és felfedezett valamit, amitől jeges borogatássá változott rajta a verejtékkatlan fehérnemű.

Az elosztótábláról lassan lefelé csúszott a fehér fedél milliméterről milliméterre. Úgy látszik, rosszul erősítették fel, és a kanyarodási műveleteknél fellépő rázkódás hatására (valóban, hevesen megrángatta a hajót) a csappantyúk meglazultak. Közben a gyorsulás továbbra is l,7 g volt, a fedél fokozatosan csúszott, mintha valaki láthatatlan cérnaszállal húzta volna lefelé — egyszer csak nagyot rándult és leszakadt. Nekivágódott az üvegburának — lesiklott róla, és mozdulatlanul hevert a padlón. Felcsillant a négy csupasz, magasfeszültségű rézvezeték, és alatta a biztosítékok.