A fények kigyúltak, de gyengén, narancsszínben égtek, és megint kivágott a biztosíték. Sötétség. Az automata ismét bekapcsolt. Kikapcsolt. Bekapcsolt. És ez így folytatódott, vég nélkül. A fények félerővel villogtak, mi történt? Nagy üggyel-bajjal felfedezte a szabályos időközökben bekövetkező pillanatnyi felvillanásoknál: a légy teteme — mivel a dög két vezeték közé furakodott kis elszenesedett oszlopocska, és továbbra is összeköti a két kábelt.

Nem mondhatnánk, hogy nagyon megrémült. Izgatott volt, de hiszen a rajt percétől úgysem nyugodott meg istenigazában. Az óra rosszul látszott. A tábláknak saját világításuk volt, a radarnak is. Az áram erőssége éppen annyi volt, hogy sem a baleseti fények, sem a tartalék áramkörök nem kapcsolódtak be — a rendes világításhoz azonban nem volt elegendő. A motorok megállításáig még négy perc volt hátra.

Erre egyébként nem volt gondja: a gyorsuláscsökkentő automata kell, hogy kikapcsolja a motort. Jeges veríték csorgott végig a hátgerincén: hogyan kapcsoljon ki az automata, ha egyszer zárlat van.

Egy percig nem tudta biztosan, hogy azonos-e az áramkör, vagy sem. Eszébe jutott, hogy ezek a főbiztosítékok. Az egész rakéta és az összes áramkörök számára. De a máglya, a máglya külön van?…

A máglya igen. De nem az automata. Hiszen saját maga állította be korábban. Nos, akkor ki kell kapcsolni, vagy inkább ne bántsa? Talán mégis működni kezd?

A konstruktőrök nem vették számításba, hogy légy kerülhet a kormányfülkébe, leeshetik a fedél, és zárlat következhetik be, ilyen zárlat.

A fények szünet nélkül hunyorogtak. Valamit tennie kellett. De mit?

Egyszerű: át kell állítani a főkapcsolót, amely a fotel mögött, a padló alatt van. Kikapcsolja a főáramkört, és megindítja a balesetit. És minden rendben lesz. Még sincs olyan bután megszerkesztve a rakéta, mindenre gondoltak.