Vajon ez Boerstnek is rögtön eszébe jutott volna? Félt, hogy igen. Sőt, talán… de már csak két perce van! Nem tudja lebonyolítani a műveletet. Felpattant. Tökéletesen megfeledkezett a többiről.

Egy percig lehunyt szemmel töprengett.

— A Terralunát vezető AMU 27 JO 2-nek és JO 2/a-nak. Zárlatom van a kormányfűikében. A Hold egyenlítői övezete fölötti ideiglenes pályára késéssel… e… bizonytalan idejű késéssel térek rá. Hajtsátok végre magatok a manővert a megadott időben. Vétel.

— JO 2/a a vezető AMU 27 Terralunához. Végrehajtom JO 2-vel együtt az egyenlítő fölötti ideiglenes pályára való rátérés közös műveletét. Tizenkilenc perced van a Korongig. Sok szerencsét. Sok szerencsét. Vége.

Alig figyelt oda, lecsavarta a rádiofonia vezetékét, az oxigéncsövet, a másik kis vezetéket — a hevedereket már kikapcsolta. Amikor fölemelkedett, kigyúlt a gyorsuláscsökkentő automata rubinvörös lángja — az egész fülke hol előbukkant a sötétségből, hol belemerült a csökkent feszültség zavaros, narancsvörös fényébe. A motor nem állt le. A vörös fény mintha tanácskérően tekintett volna rá a félhomályból. Egyenletes búgás hallatszott: a figyelmeztető jelzés. A gyorsuláscsökkentő nem bírta önműködően kikapcsolni a motorokat. Tántorogva a fotel mögé lódult.

A kapcsoló a padlóba süllyesztett dobozban volt. A dobozt kulcsra zárták. Igen, egészen biztos, hogy zárva van. Megrántotta a fedelet — nem engedett. Hol a kulcs?

A kulcs sehol. Még egyszer nagyot rántott — hiába. Talpra szökkent. Vakon maga elé bámult — az elülső képernyőkön már nem ezüstösen, hanem a hegyi hó vakító fehérségében lángolt az óriási Hold. Kráterek fűrészfogas árnyai vonultak végig a Korongon. A radar magasságmérő megszólalt — vajon már régen megindult? Egyenletesen ketyegett; zöld számok ugrottak elő a derengésből: huszonegyezer kilométer.