A fény állandóan hunyorgott, a biztosíték ütemesen kikapcsolta az áramot. Amikor kialudt, a fülkére már nem borult sötétség — a Hold kísérteties ragyogása teljesen betöltötte, és csak kissé gyengült a lámpák alélt izzása idején.

A hajó egyenesen repült, mindig csak egyenesen, és sebessége 0,2 g-s maradék gyorsulásnál is állandóan növekedett: a Hold egyre erősebben vonzotta. Mit tegyen? Mit tegyen? Még egyszer a dobozhoz ugrott; belerúgott a fedélbe — az acél meg sem rezdült.

Mindjárt! Istenem! Hogyan lehetett ennyire ostoba! Egyszerűen — egyszerűen el kell jutnia a hólyag másik oldalára! Hiszen van rá mód! Közvetlenül a kijáratnál, ott, ahol az üvegbura szűkülő alagútja csapóajtóval végződő tölcsérré alakul — ott különleges, vörösre lakkozott kar van, fölötte tábla: CSAK AZ ELOSZTÓSZERKEZET MEGHIBÁSODÁSA ESETÉN. Elég, ha meghúzza, és az üvegbura csaknem egy méterrel feljebb emelkedik — alsó pereme alatt átmászhat a másik oldalra! Ott egy darabka szigeteléssel megtisztítja a vezetéket és…

Egyetlen szökkenéssel a vörös karnál termett.

„Szamár!” — szidta magát, megragadta az acélfogantyút, meghúzta, hogy szinte megroppant a vállízülete. A fogantyú kiugrott az olajtól csillogó acélbot teljes hosszában — a bura meg se moccant. Bambán meredt rá — a fülke mélyében látta a lángoló Holddal telt képernyőket, feje fölött a fény állandóan hunyorgott —, még egyszer megrántotta. a fogantyút, noha már kihúzta… semmi.

A kulcs! A kapcsolódoboz kulcsa! Hasra vetette magát a padlón, a fotel alá pillantott. Csak a „súg” hevert ott…

A fény szüntelenül villogott, a biztosíték egyenletesen ki-bekapcsolta az áramot, valahányszor a lámpák kialudtak, körös-körül minden csontvázfehérré változott.

„Vége!” — állapította meg. — Kidobassa magát burástul? A fotellel együtt? Nem lehet, az ejtőernyő nem fékez, hiszen a Holdnak nincsen légköre.