A „kis repülés” villámcsapásszerű gyorsulása, a kétszeres ütés kirázta a vezetékek közül a széndarabkát. A zárlat megszűnt. Ajkán érezte a vér sós ízét, fejest ugrott a fotelbe, mintha ugródeszkáról tenné, de nem érte el a karosszéket, magasan elrepült a támla felett, rettenetesen nekivágódott a mennyezetnek, az ütődést alig enyhítette a sisak.

Az elugrás pillanatában a gyorsuláscsökkentő automata már működött, leállította a motort. A maradék nehézkedés is eltűnt. A hajót most már csak a lendület hajtotta, és zuhanó kőként hullott a Timocharis sziklás omladéka felé.

Pirx ellökte magát a mennyezettől. Kiköpött véres nyála vöröses-ezüstös buborékként libegett mellette. Kétségbeesve vonaglott, a fotel támlája felé nyújtogatta kezét. Kirángatta zsebéből minden fellelhető holmiját, és maga mögé hajította.

A visszaható erő szelíden megtolta, lassan lejjebb siklott, ujjait inaszakadtáig megfeszítette, körme először megcsikordult a nikkelezett csövön, majd szinte belevésődött. Többé nem engedte el. Fejjel lefelé húzódzkodott, mint a korláton kézenálló akrobata, elkapta az övet, ezen lesiklott, maga köré tekerte, a csat… nem vesztegette idejét arra, hogy bekattintsa, csak a foga közé szorította, így is tartott. Most kezet a markolatra, lábat a pedálra.

Magasságmérő: ezernyolcszáz kilométer a korongig. Vajon sikerül-e idejében lefékeznie? Lehetetlen! Negyvenöt kilométer másodpercenként! Kanyarodnia kell, ívben ki kell jutnia a zuhanórepülésből, csakis így!

Bekapcsolta a fúvócsöveket: kettő, három, négy! Kevés! Kevés!

Mindent beleadott a kitérésbe. A higanyként izzó korong, melyet eddig mintha szilárdan befalaztak volna a képernyőbe, most megrezdült, és egyre gyorsabban lefelé csúszott. A fotel recsegett Pirx egyre növekvő súlya alatt. Az űrhajó hatalmas ívet írt le, közvetlenül a Hold felülete fölött; az ív sugarának nagynak kellett lennie, mert a rakéta sebessége iszonyatos volt.