Kisujja körmével a doboz fenekét kocogtatva bevezethette az ember a három kismalacot a házikóba, a pici ajtón át, amely nem mindig akart kinyílni. Az egész játék nem volt nagyobb egy púderdoboznál, de fél életén át elszórakozhatott vele a gazdája. Csak éppen most nem, mert a súlytalanság állapotában a játék nem működik. Pirx pilóta vágyakozva sandított a gyorsító fogantyújára. Egyetlen kis mozdulat — már a leggyengébb meghajtás is gravitációt teremt, és akkor ahelyett, hogy lyukat bámul a fekete űrbe, gondjaiba vehetné a malackákat.

Sajnos, a szabályzat egy árva szóval sem említi az atommáglya begyújtását három rózsaszín malacka megmentése végett. Sőt, a legszigorúbban tiltja a fölösleges manőverezést az űrben. Mintha ez fölösleges manőver lenne!

Pirx lassan zsebre tette a dobozkát. A pilóták ennél jóval furcsább holmikat is cipeltek magukkal, különösen olyan hosszú őrjáraton, mint ez. Régebben a Bázis főnöksége szemet hunyt az efféle uránpazarlás fölött, és nem bánta, hogy a rakétákon és pilótáikon kívül különféle csacska holmikat lőnek ki az űrbe, például felhúzható madarakat, amelyek felcsipegetik az elszórt kenyérmorzsát, kergetőző gépdarazsakat, nikkelből és elefántcsontból készült kínai türelemjátékokat. Már nem is emlékezett senki, hogy ezzel a bolondériával a kis Aarmens fertőzte meg a Bázist: őrjáratba indulva egyszerűen elcsente hatéves kisfia játékait.

Ez az idilli hangulat elég soká tartott, majdnem egy évig. De aztán két járőrhajó nem tért vissza.

A régi, nyugalmas időkben egyébként sokan zúgolódtak a járőrrepülés ellen. Akit beosztottak a „cirkálókhoz”, mindjárt azt emlegette, hogy kirúg rá a Főnök. Pirx nem is csodálkozott ezen, bár tudta, hogy a járőrszolgálat olyan, mint a bárányhimlő: előbb-utóbb mindenkinek át kell esnie rajta.

De egyszer Thomas nem tért vissza. A nagydarab, kövér Thomas, aki negyvenötös cipőt hordott, szeretett mókázni, és uszkárokat tenyésztett — természetesen a világ legokosabb uszkárjait.