A második Wilmer volt. Őt, őszintén szólva, nemigen szerették; komoly okuk tulajdonképpen nem volt erre, de apró-cseprő annál több. Senkinek sem engedte, hogy befejezze a mondókáját, örökösen közbevágott. Mindig a legalkalmatlanabb pillanatban kezdett hülyén röhögni, és minél jobban idegesített ezzel valakit, annál hangosabban hahotázott. Mikor éppen nem volt kedve pontosan leszállni, egyszerűen leereszkedett a pálya melletti gyepre, és gyökerestül kiégette a füvet meg a földet, egy méter mélyen. Ha viszont egy negyed milliparszekre betévedt valaki az ő járőrkörzetébe, rögtön jelentést tett, még ha a Bázisról való kolléga volt is az illető. Aztán volt még néhány csip-csup dolog, amit említeni is kínos — mások törülközőjét használta, hogy az övé tovább maradjon tiszta —, de mikor nem tért vissza az őrjáratból, mindenki ráébredt, hogy Wilmer a legrendesebb fiú és haver. Megint tébolyultan forgott a radar, a pilóták váltás nélkül, éjjel-nappal repültek, a rádiósok haza se mentek, felváltva aludtak egyet a fal melletti padon, még az ebédjüket is felvitették, a Főnök, aki szabadságon volt, különrepülővel jött vissza, a pilóták négy napon át tűvé tették a szektort, és egytől egyig olyan hangulatban voltak, hogy ha a legkisebb csavar nem volt eléggé meghúzva, majdnem agyonverték a szerelőt. Két szakértő bizottság érkezett, egy AMU 116-ot, amely szakasztott olyan volt, mint Wilmer rakétája, a legapróbb csavarig szétszedtek, mint egy órát — a legcsekélyebb eredmény nélkül.

Igaz ugyan, hogy a szektor ezerhatszáz millió köbkilométer, de a nyugodtakhoz tartozik: se meteorveszély, se állandó rajok, még száz éve nem látott, régi üstökösök pályája sem halad erre — tudjuk ugyanis, hogy az ilyen üstökös szeret néha miszlikbe szakadni valahol a Jupiter táján, az óriásbolygó „perturbációs malmában”, aztán régi útvonalán fel-felbukkan a széttört fej egy-egy darabkája. De ebben a szektorban a világon semmi sem volt, egyetlen árva műhold vagy planetoid sem, a Sávról már nem is beszélve; éppen azért nem szerette senki az itteni járőrszolgálatot, mert az űr olyan reménytelenül „tiszta” errefelé.