És mégis, Wilmer már a második, akinek itt nyoma veszett. Regisztráló szalagja, melyet természetesen egy tucatszor lehallgattak, lefényképeztek, sokszorosítottak és felküldtek az Intézetbe, pontosan annyit árult el, mint Thomas szalagja — vagyis semmit. Egy darabig jöttek a jelzések, azután nem jöttek többé. Az automata adó elég ritkán küldözgette őket, csak óránként egyszer. Thomas tizenegy, Wilmer tizennégy ilyen jelzést hagyott maga után. Ez volt minden.

A második baleset után a Főnökség lázas tevékenységbe kezdett. Először is ellenőrizték valamennyi rakétát az atommáglyákat, a kormányművet, minden egyes csavart. Ha egy műszer üvegén karcolást fedeztek fel, rámehetett valakinek a vakációja. Azután átállították valamennyi adó óraszerkezetét — mintha bizony abban lett volna a hiba! Azóta tizennyolc percenként küldik jelzéseiket a rakéták. Ez még nem lenne baj, ellenkezőleg; csak az a kellemetlen, hogy a rámpán ott áll a két rangidős tiszt, és irgalmatlanul elszed mindent az emberektől: a morzsacsipegető és éneklő madárkákat, a lepkéket, méhecskéket, ügyességi játékokat; rövidesen egész halom gyűlt össze a Főnök szobájában az elkobzott holmikból. A rosszmájúak szerint azért van olyan gyakran zárva az ajtó, mert a Főnök maga játszik velük.

Mindezek ismeretében értékelhetjük csak igazán Pirx pilóta bűvészmutatványát, hogy mégis sikerült a kismalacok kuckóját AMU-jára csempésznie. Igaz, hogy játszani nem lehet vele — de az erkölcsi elégtétel is valami.

Az őrjárat már kilencedik órája tartott. Ólomlábon vánszorgott az idő. Pirx pilóta csak ült a karosszékében, biztonsági övekbe tekerve, mint egy múmia, mindössze a karja és a lába volt szabad, s apatikusan bámulta a képernyőket.