A két oktatót meg a Főnököt, és mindhárman, nem tudni, miért, késtek, noha a rajt időpontját tizenkilenc negyvenre jelölték ki, és már tizenkilenc huszonhét volt. Átvillant agyán, hogy ha volna egy darab ragtapasza, hóna alá ragaszthatná a „súg”-ot. Állítólag ezt tette a kis Yerkes, és amikor az oktató hozzáért, felvisított, hogy csiklandós, és megúszta a dolgot. De Pirx nem látszott csiklandósnak. Ezt tudta, és nem is áltatta magát. Tehát egészen egyszerűen jobb kezében tartotta a „súg”-ot, de amikor eszébe ötlött, hogy az üdvözlésnél háromszor is kezet kell fognia, áttette bal kezébe, a hajózókönyvet pedig baljából a jobbjába. Ezzel a művelettel akaratlanul is megmozgatta az acélhidat, amely rezgett, akár egy ugródeszka. Hirtelen lépteket hallott a másik oldalról. Csak lassan fedezte fel az érkezőket, mert a csarnok boltozata alatt sötétség terjengett.

Szokás szerint mindnyájan egyenruhában voltak, mintha skatulyából húzták volna ki őket, különösen a Főnököt. Ő pedig, Pirx kadét, kezeslábast viselt, amely felfúvatlanul is olyan, mint húsz egymásra rakott rugbykapus-öltözék; ezenkívül magas gallérjának mindkét oldaláról lelógott az interkom és a belső rádiofon hosszú vége. Nyakánál ott himbálózott az oxigénkészülék csavarmenetben végződő csöve, hátán érezte a tartalékpalack nyomását, átkozottul izzadt kettős, verejtékhatlan fehérneműjében, legkeservesebben pedig az a bizonyos berendezés kínozta, amely lehetővé tette, hogy repülés közben ne kelljen kimennie (egyébként a próbarepüléseknél használt egyfokozatú rakétán amúgy sem volna hová kimennie).

Váratlanul az egész híd megremegett. Valaki hátulról közeledett: Boerst volt, ugyanolyan kezeslábasban, keményen tisztelgett hatalmas kesztyűjével, és úgy megtorpant, mintha rögvest a mélybe akarná lökni Pirxet.

Amazok elöl haladtak, és Pirx meglepetten firtatta:

— Te is repülsz? Nem szerepeltél a névsorban.

— Brendan megbetegedett, helyette repülök — válaszolta Boerst.