Pirx egy pillanatig kissé kínosan érezte magát. Végül is ez volt az egyetlen, egyes-egyedüli dolog, amely, ha csak egy milliméterrel is, közelebb vihette volna azokhoz a fellegekbe vesző tájakhoz, ahol Boerst otthon volt, noha egyáltalán nem törekedett erre. Az iskola legtehetségesebb hallgatója volt, ezt Pirx aránylag könnyen megbocsátotta, sőt bizonyos fokig tisztelte Boerst matematikai tehetségét — egyszer tanúja volt, hogy Boerst derekasan megbirkózott az elektronikus Kalkulátorral, és csupán a negyedfokú gyököknél maradt le. Boerst jómódú szülők gyermeke volt, úgyhogy nem kellett kopott nadrágokban kallódó kétkoronásokról ábrándoznia, és ráadásul kitűnő eredményeket ért el atlétikában, úgy ugrott, mint maga Belzebub, kitűnően táncolt, és valljuk be őszintén, nagyon jóképű volt, amit Pirxre nem lehetett ráfogni.

Végighaladtak a hosszú hídon, a mennyezet rácsos tartóoszlopai között, elhagyták a sorba állított rakétákat, majd fény zúdult rájuk, mert a tetőnek ezt a részét kétszázméteres darabon már eltolták. Az óriási betontölcsérekben — ezek fogják fel és vezetik el az induló rakéta tüzét — egymás mellett két kúp alakú kolosszus állt, legalábbis Pirx kolosszusoknak látta, mindegyikük negyvennyolc méter magas, és egészen lent, a hajtóműnél, tizenegy méter átmérőjűek.

A bejárati nyílás csavarjait már eltávolították, és a hídról kisebb híd vezetett a rakétáig, de az átjárást eltorlaszolták a középen felállított ólomnehezékek, mindegyiken hajlékony kis árboc és vörös zászlócska. Pirx tudta, hogy maga fogja félreállítani a zászlót, amikor megkérdezik tőle, hogy készen áll-e feladatának teljesítésére, és ő igennel válaszol; életében először kerül erre sor. És hirtelen szent meggyőződésévé vált, hogy a zászló félreállításakor belebotlik a huzalba, és minden bizonnyal teljes hosszában elvágódik — az ilyesmi megesett néha. És ha valakivel megesett, akkor vele biztosan meg kell történjék, mert időnként úgy érezte, hogy nincs szerencséje.