Mást nem látott. A látványban semmi különös vagy rendkívüli nem volt, elhagyott bányára emlékeztetett. Norton kis csalódást érzett: ennyi erőfeszítés után valami meglepőbb, valami transzcendentális dolog is történhetett volna. Aztán eszébe jutott, hogy hiszen még csak az első néhány száz métert látta. Lehet, hogy a sötétségen túl olyan csodák várják, amelyeket el sem tud képzelni.
Aggodalmasan várakozó társainak rövid jelentést adott, majd hozzátette:
— Küldöm a jelzőfényt, két perc késéssel. Indul.
Teljes erejéből feldobta — vagy talán kidobta? — a kis hengert, majd számolni kezdte a másodperceket. Negyed perc sem telt el, már el is tűnt a szeme elől, s mikor elérkezett a százhoz, a kezével elárnyékolta a szemét, és figyelni kezdte a kamerát. Értett ahhoz, hogy jól becsülje fel az időt, most is csak két másodpercet késett. Amikor a világ fénybe borult, már nem volt oka csalódást érezni.
Még a több millió gyertya fényével világító jelzőtűz sem tudta bevilágítani a hatalmas üreget, de ahhoz eleget látott, hogy megsejtse az elgondolást, és felmérje a roppant méreteket. Egy legalább tíz kilométer széles, és felbecsülhetetlenül hosszú üreges henger egyik végében állt. Innen, a középső tengelytől nézve a mintázott fal temérdek részletét pillantotta meg, s noha a fény felvillanása alatt egy egész világ tárult a szeme elé, agya csupán jelentéktelen töredéket volt képes felfogni. Megfeszített akarattal próbálta megőrizni a képet.
A «kráter» körös-körül felfelé haladva belesimult a szilárd falba, mely az égboltot szegélyezte. Nem — ez a benyomás téves: el kell vetnie a Föld és az űr megszokott fogaimait, és új koordinátarendszer szerint kell tájékozódnia.
Ennek a furcsa, kifordított világnak, nem a legalacsonyabb, hanem éppen a legmagasabb pontján áll, ahonnan minden lefelé, és nem felfelé irányul.