— Kapitány — jelentette Mercer —, a létrán baj nélkül lejutottunk. Ha megengedi, folytatnánk az utat a következő platóig. Meg akarom tudni, mennyi idő alatt jutunk le a lépcsőn.
— Menjen — felelte Norton habozás nélkül. Nem kellett hozzátennie: «Haladjon óvatosan!»
Nem telt bele sok idő, Mercer lényeges dologra jött rá. Ezzel az egyhuszad gravitációval lehetetlennek bizonyult, hogy normális módon lejussanak a lépcsőn. Minden próbálkozás rettenetesen fárasztó, lassú, álomszerű mozgást okozott: az egyetlen, ésszerű megoldás az volt, ha nem használják a lépcsőfokokat, hanem egyszerűen lecsúsznak a korláton.
Calvert is rájött erre a megoldásra.
— Ezt a lépcsőt felmenésre építették, nem pedig arra, hogy lemenjenek rajta! — kiáltotta. — A fokokat a gravitáció ellenében lehet használni, de így nagyon rossz. Lehet; hogy illetlenség, de szerintem legokosabb, ha lecsúszunk a korláton.
— Nevetséges — tiltakozott Myron őrmester. — Elképzelhetetlen, hogy a rámaiak így használták.
— Kétlem, hogy valaha is használták ezt a lépcsőt — nyilván csak rendkívüli helyzetre való. Bizonyára volt valamilyen mechanikus eszközük, amely segítségével feljuthattak ide. Talán függővasút. Ebben az esetben érthetők azok a rések is, amelyek ott fenn, a középső részből indulnak ki.
— Azokat én mindig csatornáknak képzeltem, de talán kettős rendeltetésűek. Vajon esett-e itt eső?
— Valószínűleg — mondta Mercer. — Joe-nak viszont igaza van, pokolba az illemmel. Induljunk.
A korlát — feltehetően valami kézféléhez készült — egy méter magas, ritkás oszlopokra helyezett sima, lapos fémrúd volt. Mercer parancsnok lovaglóölésben ráült, és kezével óvatosan fékezve, csúszni kezdett lefelé.
Megfontoltan, sebességét lassan növelve szállt lefelé a sötétségbe a kis sisaklámpa fénykörével.