Odafent Norton parancsnok feszengeni kezdett. De ha valaki, akkor Mercer igazán tudja, mit csinál. Valószínűleg már mindent kipróbált ahhoz, hogy megnyugtassa magát.
Mercer kiegyenlítette a nyomást, kikapcsolta, majd kipattintotta sisakjának csatját. Először óvatosan, majd mélyebben beszívta a levegőt.
A Ráma halott, állott levegője mintha egy olyan sírkamra levegője lenne, ahol évekkel ezelőtt megszűnt a fizikai bomlás folyamata. Még Mercer kifinomult szaglása — mely segítségével hosszú ideje végezte különféle életmentő berendezések kipróbálását — sem fedezett fel semmiféle szagot. Mindössze enyhe fémes jellege volt, és ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy az első, Holdra szálló ember enyhe lőporszagot érzett, amikor a holdkomp ismét nyomás alá került. Mercer úgy képzelte, hogy az Eagle holdporral szennyezett kabinja olyan szagú lehetett, mint a Ráma.
Újra becsatolta a sisakját, és tüdejéből kifújta az idegen levegőt. Ez édeskevés az életben maradáshoz: itt még a Mount Everest csúcsához szokott hegymászók is rövid idő alatt elpusztulnának. De néhány kilométerrel lejjebb már más lesz a helyzet.
Mi tennivalója van itt még? Nem jutott eszébe semmi, csak élvezte az enyhe, szokatlan gravitációt. Hozzászokni ugyan nem volt értelme, mivel hamarosan vissza kell térniük a henger tetejének súlytalanságába.
— Indulunk vissza, kapitány — jelentette. — Fölösleges továbbmennünk, amíg nem készülünk fel arra, hogy az egészet bejárjuk:
— Rendben van. Mérjük az időt, de nem kell sietnünk.
Két-három lépcsőfokot átugorva szökdécseltek fölfelé, s Mercer magában igazat adott Calvertnek: ezek a lépcsők fölfelé járásra készültek, nem arra, hogy lemenjenek rajtuk. Ha nem nézett se hátra, se előre, a meredek emelkedő szédítő ívére, a felkapaszkodás tulajdonképpen kellemes volt.