Az út fölfelé teljesen eseménytelen volt: lépések végtelen egymásutánja. Alig éreztek fáradtságot, amikor az utolsó teraszon megpihentek a létra alatt. Mindössze tíz percig mentek. Újabb tíz perc pihenő után folytatták útjukat az utolsó, függőleges szakaszon.
Ugrás — kapaszkodás a létrafokban — ugrás — kapaszkodás — ugrás — kapaszkodás… könnyű volt, de már-már veszélyesen egyhangú. A létra felénél öt perc szünetet tartottak, addigra már karjuk, lábuk fájni kezdett. Mercer megint örült, hogy oly keveset látnak a függőleges falból, nem volt nehéz úgy felfogni, hogy a létra csak néhány méternyire nyúlik túl a lámpájuk megvilágította szakaszon, és hamarosan a végére érnek.
Ugrás — kapaszkodás — ugrás — és egyszer csak a létra valóban véget ért. Újra a tengely súlytalan világában voltak, aggódó barátaik körében. Útjuk — mely megadta a siker élményét — mindössze egyórányi volt. De elégedettségük túl korainak bizonyult. Ennyi erőfeszítéssel a kyklopszi lépcsőnek nem egészen egynyolcadát sikerült bejárniuk.
Tizenegyedik fejezet
FÉRFIAK, NŐK ÉS MAJMOK
Egyes nőket — Norton parancsnok rég megalapozott nézete szerint — nem lenne szabad űrhajóra engedni; mellük a súlytalanság következtében roppant figyelemreméltó jelenséggé válik. Már az is elég, ha meg sem mozdulnak — de mihelyt mozogni kezdenek, a bekövetkező rezgések látványát egyetlen melegvérű, hímnemű lény sem viselheti el ép ésszel. Norton mély meggyőződése szerint következett már be komoly űrbaleset a legénység súlyos figyelmetlensége miatt — úgy, hogy éppen akkor egy jól felszerelt tiszt hölgy vonult át az ellenőrző kabinon.
Ezt az elméletét egyszer közölte Laura Ernst orvosparancsnokkal is, természetesen anélkül, hogy elárulta volna, ki idézte elő benne a fenti gondolatmenetet.