Erre egyébként nem is volt szükség: túlságosan jól ismerték egymást. Egyszer, évekkel ezelőtt, a Földön egymásnál kerestek vigasztalást a magány és a bánat ellen. Valószínűleg soha többé nem fordul elő (bár ki tudja?), hiszen annyi minden megváltozott azóta mindkettejük életében. Mégis, ahányszor csak a jó alakú doktornő bevibrált a parancsnok kabinjába, a férfiban feléledt a régi érzés; a nő tudta ezt, s mindketten örültek neki.

— Bill — kezdte Laura-, megvizsgáltam a hegymászóinkat, itt az eredmény. Karl és Joe jó állapotban vannak, megfelelően annak, amit végeztek. De Will kimerült, és fogyott is, nem untatom a részletekkel. Nem hiszem, hogy fizikai megterhelése megfelelő lenne mostanában, és nem ő az egyetlen. Nem veszik komolyan a gyakorlatozást a centrifugában. Ez így nem mehet tovább. Kérem, mondja ezt meg a többieknek.

— Rendben van, asszonyom. De mentségükre szóljon, nagyon keményen dolgoznak.

— Igen, az agyukkal és a kezükkel. De nem a testükkel, nem végeznek valódi fizikai munkát. Holott erre lesz szükség, amikor sor kerül a Ráma felderítésére.

— Nos, képesek leszünk rá?

— Igen, ha gondosan felkészülünk. Karllal együtt kidolgoztunk egy eléggé konzervatív tervet, feltételezve azt, hogy a második szint alatt már le lehet venni a légzőberendezéseket. Ez persze különleges szerencse, amely megváltoztatja az egész utánpótlási felállást. Még most sem tudom egészen elhinni ezt az oxigénnel ellátott világot… Ezek szerint elegendő, ha csupán élelmiszert, vizet és védőruhákat viszünk az útra. Lefelé könnyű dolgunk lesz, az út nagy részét csúszva tehetjük meg azon a kényelmes korláton.

Megbeszéltem Chipsszel, hogy készítsen egy ejtőernyővel fékezhető szánt. Még ha az emberek számára túl kockázatos is, a készletek és a berendezés szállítására jó lesz.

— Nagyszerű. Azzal végigmehetünk tíz perc alatt, anélkül beletelne egy órába is.

— A feljutást nehezebb kiszámítani; szeretném, ha kétszer egyórás pihenőket beleszámítva hat óráig tartana.