— Mi a helyzet a pszichológiai tényezőkkel?
— Nehéz felmérni egy merőben új helyzetben. A legnagyobb problémát a sötétség jelentheti.
— Fényszórókat fogok elhelyezni itt a csúcson. Minden csoportot megvilágítunk, és ott lesznek a saját lámpáik is.
— Jó, ez sokat fog segíteni.
— És még valami: a biztonság kedvéért ne küldjünk-e előre egy csoportot a félútig és vissza, hogy felderítsék a terepet, vagy menjünk rögtön elsőre végig?
— Ha sok időnk lenne, óvatos lennék. De sürget az idő, és nem tartom veszélyesnek, ha rögtön végigmegyünk, és majd ott nézünk körül.
— Köszönöm, Laura, csak ennyit akartam tudni. A részleteket még kidolgozom. És mindenkit beparancsolok a centrifugába, napi húsz percre fél g terheléssel. Megelégszik ennyivel?
— Nem. Lent a Rámában 0,6 g van, és még biztonsági rátartást is szeretnék. Legyen háromnegyed g…
— Jaj!
…tíz percig…
— Beleegyezem…
— …naponta kétszer.
— Laura, maga egy szívtelen, kegyetlen nőszemély. Ám legyen. Vacsora előtt kihirdetem. Pár embernek biztosan elveszi az étvágyát.
Norton parancsnak első ízben látta Karl Mercert kissé zavartnak. Már tizenöt perce beszélt szokásos magabiztos modorában ellátmányi kérdésekről, de valami szemmel láthatóan aggasztotta. A kapitány sejtette, miről van szó, de azért türelmesen megvárta, míg Mercer előhozakodik vele.
— Kapitány — bökte ki végül Karl — ; feltétlenül magának kell vezetnie ezt a csoportot? Ha bármi baj történne, engem dokkal inkább nélkülözni tudnak. És egyébként is én jutottam le a legmélyebbre a Rámában, ha csak ötven méterrel is.
— Ez igaz. De ideje már, hogy a parancsnok vezesse csapatait, és ez az út sem látszik az előbbinél veszélyesebbnek. A veszély első jelére olyan iramban megyek majd vissza a lépcsőn, hogy azzal benevezhetek a Hold-olimpiára is.
További ellenvetéseket várva elhallgatott, de — noha Karl még mindig nem látszott elégedettnek — azok elmaradtak.