Általános tréfálkozás tárgya volt, hogy Ravi McAndrews őrmester maga is olyan, mint egy csimpánz — ez azonban nem számított igazán sértésnek, hiszen a rövid, színes szőrű, elegáns mozgású majmok ugyancsak csinos kis állatok voltak. Ragaszkodó lényük miatt a hajón mindenkinek volt közöttük kedvence: Norton kapitány az aranysárga szőréről joggal Goldie-nak nevezett majmot szerette a legjobban.
De a majmokkal könnyen kialakítható szeretetteljes kapcsolat fölvetett egy újabb problémát is, melyét gyakran hoztak fel a hajókon való alkalmazásuk ellen. Minthogy csupán rutinfeladatokra, alacsonyrendű munkák elvégzésére lehetett őket megtanítani, veszély esetén nemcsak hogy használhatatlanokká váltak, de még embetársaikat is bajba sodorhatták. Az űrruha használatának célját például nem értették, ezért nem is tudták őket megtanítani az űrruha használatára.
Senki sem beszélt róla szívesen, de mindenki tudta, mi a teendő abban az esetben, ha a hajó megsérülne, vagy parancsot kapnának a hajó elhagyására. Hasonló eset csak egyszer fordult elő, s akkor a majmok kezelője a pontosnál is jobban követte az utasítást: a rábízott majmokkal együtt őt magát is megmérgezve találták a helyszínen. Ettől kezdve az orvos főtiszt feladata lett a majmok halálba segítése — róla feltételezték, hogy érzelmileg kevésbé kötődik hozzájuk.
Norton nagyon hálás volt azért, hogy legalább ez a felelősség nem az ő vállát nyomja. Ismert olyan embereket, akiket-kevesebb lelkiismeret-furdalással tudna megölni, mint Goldie-t.
Tizenkettedik fejezet
AZ ISTENEK LÉPCSŐJE
A reflektorfény sugara a Ráma tiszta, hideg légkörében teljesen láthatatlan volt.