Kivétel nélkül valamennyi aszteroida lassan változtatta fényerejét: néhány órás periódusonként hol erősebb, hol gyengébb fényt sugárzott. Már több mint kétszáz éve ismerték az okot: a jelenséget a testek forgása és szabálytalan alakja magyarázza. Miközben tengelyük körül forogva haladnak pályájukon; a Nap felé fordított felszínük állandóan változik, s ennek megfelelően alakul a fényerejük is.

A Ráma nem mutatott ilyen változást. Vagy nem forgott, vagy tökéletesen szimmetrikus volt. Mindkét magyarázat egyaránt valószínűtlennek tűnt.

Az ügy hónapokig ennyiben maradt, mert a szokásos feladatukat végző, azaz a világegyetem mélységeit fürkésző teleszkópok egyikét sem tudták átirányítani. Az űrcsillagászat költséges szórakozás, egy nagy műszer működtetése percenként akár ezer dollárba is kerülhet. Dr. William Stenton sohasem kaphatta volna meg egy teljes negyedórára a 200 méteres Farside reflektort, ha egy fontosabb program nem áll le egy időre egy ötvencentes kondenzátor hibája miatt. Ezúttal jól jött a másik csillagász balszerencséje.

Bill Stenton egészen másnapig, amikor végre sikerült kompjúteridőt szereznie az adatok kiértékelésére, nem is sejtette, mit csípett el. Amikor az eredmény végül kivetítve megjelent a képernyőn, jó néhány percébe telt, mire felfogta a jelentését.

A Rámáról visszaverődő napfény valójában nem volt abszolút egyforma erősségű. Igenis volt egy egészen csekély változás, alig kimutatható, de azért felismerhető, és nagyon szabályos. Mint minden más aszteroida, a Ráma is forog. De míg a többiek egy «napja» általában néhány óráig, a Rámáé mindössze négy percig tart.

Dr. Stenton gyors számításokat végzett, és mikor megkapta az eredményt, alig hitt a szemének. Ez a parányi világ egyenlítője mentén több mint ezer kilométeres óránkénti sebességgel forog; a pólusokat kivéve meglehetősen egészségtelen lenne a felszínén bárhol megkísérelni a leszállást.