Villámlátogatást terveztek a «városba», melyet Párizsnak neveztek el, és a döntés ideje elérkezett. Vizük és élelmük bőségesen fedezett egy 24 órás tartózkodást. A hátvéd fentről végig látja őket, és ezen a sima, enyhén ívelő fémsíkon a baleset valószínűtlennek látszott. Egyetlen dologtól lehet tartani: a kimerüléstől. Ha elérnek Párizsba, s ez könnyen előfordulhat, mit tudnak ott csinálni azon kívül, hogy készítenek néhány fotót, s mielőtt visszatérnének, összeszednek néhány apró tárgyat?

De olyan kevés az idejük, hiszen a Ráma az Endeavour számára roppant veszélyes pályán, a Nap felé rohan, hogy még egy ilyen rövid «betörés» is megéri.

Mindenesetre a döntés nem teljesen az ő feladata. Fenn a hajón Dr. Ernst figyeli a testére erősített bio-telemetrikus szenzorok adatait. Ha ő nem járul hozzá, akkor a dolog el van döntve.

— Laura, mi a véleménye?

— Harminc perc pihenő és ötszáz kalória felvétele után indulhatnak.

— Kösz, doki — harsant fel nyomban Joe Calvert hangja —, most már boldogan halok meg! Párizst szerettem volna látni egész életemben. Montmartre, jövünk!

Tizenharmadik fejezet

A RÁMA ALFÖLDJE

A véget nem érő lépcsők után szinte üdülésnek hatott, hogy újra vízszintes felszínen járnak. Közvetlenül előttük a föld valóban teljesen sík volt, a görbületet éppen csak érzékelték, ha a megvilágított területen jobbra vagy balra néztek. Akár egy széles, enyhén mélyülő völgyben is járhattak volna, szinte el sem hitték, hogy valójában hatalmas henger belsejében másznak, és a fény oázisán túl a föld felemelkedik, hogy találkozzék — helyesebben eggyé váljék — az éggel.

Bár mindnyájan magabiztosak s kellőképpen izgatottak voltak, egy idő után kezdett súlyosan rájuk nehezedni a Ráma szinte kézzel tapintható csendje.