Ekkor dr. Stenton elengedte magát, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Az egész képtelenség, szégyellhetné magát.
A Ráma nem lehet sűrű anyagból. Egyetlen csillagméretű tárgy sem hatolhat be ilyen mélyen a Naprendszerbe anélkül, hogy az általa előidézett zavarok már régen el ne árulták volna. Azóta már valamennyi bolygó pályája megváltozott volna, hiszen így fedezték fel a Neptunuszt, a Plutót és a Perszephonét is. Nem, teljesen kizárt, hogy egy kihunyt naptömegű tárgy észrevétlen maradhatott.
Bizonyos szempontból kár. Milyen izgalmas lett volna, ha találkoznak egy kihunyt nappal.
Persze, amíg tart…
Harmadik fejezet
RÁMA ÉS SZÍTÁ
Az Űrtanács rendkívüli ülése rövid volt és viharos. Még a huszonkettedik században sem sikerült kivívni azt, hogy idős és konzervatív tudósok ne tölthessenek be fontos vezető állásokat. Kétséges, hogy egyáltalán elérik-e valaha.
A helyzetet csak súlyosbította, hogy a tanács jelenlegi elnöke Olaf (Emeritus) Davidson, a tekintélyes asztrofizikus volt. Davidson professzort a galaxisoknál kisebb égitestek nem nagyon érdekelték, és e véleményét nem is nagyon rejtette véka alá. És, noha tudta, hogy tudományának kilencven százaléka Földön kívül állomásozó műszerek megfigyelésein alapszik, e tudat nem tette boldoggá. Hosszú pályája során nem kevesebb, mint három mesterséges bolygót indítottak útnak, pusztán azzal a céllal, hogy igazolják az ő kedvenc elméleteinek egyikét, ám ezek épp az ellenkezőjét bizonyították.
A tanács elé terjesztett kérdés meglehetősen nyílt volt. A Ráma kétségtelenül szokatlan égitest — de vajon fontos-e? Néhány hónapon belül örökre eltűnik, és cselekvésre nem sok idő marad. A most elszalasztott alkalom nem tér vissza.
Megoldható ugyan, bár iszonyúan nagy költségek mellett, hogy a Marsról hamarosan felszálló és a Neptunuszon túli területeket kutató űrszonda pályáját módosítva nagy sebességgel olyan pályára irányítsák, hogy találkozhassék a Rámával.