Valódi találkozásra természetesen nincs remény: a két tárgy rekordsebességgel, percenként kétezer kilométert haladva repülne el egymás mellett. A Rámát igazán alaposan csak néhány percig tudná figyelni, és közvetlen közelből: nem egészen egy másodpercig. De megfelelő műszerezettséggel ennyi idő alatt is fény derülhet sok mindenre. A javaslatot elfogadták — bár Davidson professzor nagyon borúlátóan vélekedett a Neptunusz-szondáról, de végül is ilyen célokra ő sem akart több pénzt fordítani. Ékesszólóan ecsetelte az aszteroidaüldözés hiábavaló voltát, és ezzel szemben sürgette egy nagy felbontású interferométer felállítását a Holdon, amellyel majd bebizonyíthatja a teremtés újra divatba jött «Big Bang» elméletét.

Ezzel nagy taktikai baklövést követett el, hiszen a «Módosított Szilárd Állapot Elméletének» három legelszántabb híve ugyancsak helyet kapott a tanácsban. Titokban ugyan ők is egyetértettek Davidson professzorral abban, hogy az aszteroidaüldözés merő pazarlás, ámbár…

A professzor egyetlen szavazattal veszített.

Három hónap múlva a Szítának átkeresztelt űrszondát felbocsátották a Mars belső holdjáról, a Phoebusról. A repülési idő két hét; a műszer teljes bekapcsolása csak a befogás előtti öt percben kezdődik. A felvevőgépeket úgy állították be, hogy a tárgy minden oldalról lefényképezhető legyen.

Az első képek, melyek tízezer km távolságról érkeztek, leállítottak minden emberi tevékenységet. Ezer millió tévéképernyőn jelent meg egy parányi, jellegtelen henger, s növekedett másodpercről másodpercre. Mire méretei megkétszereződtek, már senki sem gondolhatta, hogy a Ráma természeti tárgy. Mértanilag olyan szabályos hengeralakot mutatott, hogy akár esztergapadon is készíthették volna: akkorán, melynek csúcsai egymástól ötven km távolságra vannak. Eltekintve az egyik oldalon látható néhány apró kis szerkezettől, két vége teljesen sík, húsz kilométer széles volt.