A Ráma csak nőtt, nőtt, míg végül betöltötte a képernyőt. Felszíne egyhangú szürkésbarna volt, színtelen, mint a Hold, s egy pontot kivéve tökéletesen sima. A henger közepe táján azonban kilométernyi széles folt éktelenkedett, mintha egy hajdanában történt ütközéskor behorpadt volna.
Semmi jel nem mutatott arra, hogy ez a folt a legcsekélyebb veszélyt is jelentett volna a Rámára nézve; viszont ez okozta a fénygörbe aprócska változását, mely Stenton felfedezéséhez vezetett.
A többi kamera képei semmi újat nem mutattak. Ámbár az a görbe, melyet a Ráma kicsiny gravitációs mezőjén a kamerák kijelöltek, életbevágóan fontos információt szolgáltatott — a henger tömegéről.
Túlságosan könnyűnek bizonyult ahhoz, hogy tömör test lehessen. Senki sem volt túlságosan meglepve, amikor kiderült, hogy a Ráma nem tömör henger.
Elérkezett végre a régen várt, régen rettegett találkozás: Az emberiség első, csillagokból érkező látogatóját fogadja.
Negyedik fejezet
A TALÁLKOZÁS
Norton parancsnok emlékezett erre az első tévéközvetítésre, melyet— most, a találkozás előtti percekben újra és újra lejátaszott. De egyvalamit az elektronikus kép egyáltalán nem tudott visszaadni — a Ráma óriási méreteit.
Sohasem érzett ilyesmit, amikor természetes égitestekre, például a Holdra vagy a Marsra szállt le. Ezek világok voltak, és az ember elvárta tőlük, hogy nagyok legyenek. De leszállt mára Jupiter VIII-ra is, amely alig volt nagyobb a Rámánál mégis egészen kicsinek látszott.
A paradoxon nem volt megfejthetetlen: ez a tárgy mestercéges volt, és több milliószor nehezebb, mint amit az ember valaha is feljuttatott az űrbe. A Ráma tömege legalább tízmilliószor millió tonna volt, és ez a tény önmagában is bámulatot s egyben rettenetet váltott volna ki bármely űrhajósból. Nem csoda, ha az eget egyre inkább betöltő, megmunkált henger láttán ő is jelentéktelennek érezte magát, s egyre lehangoltabb lett.
Még soha addig nem tapasztalt veszélyérzet fogta el.