— Kérem — paskolta meg keskeny kezével a pad cseréptörmelékből kiszórt mozaikját. — Muszáj elnéznie nekem, hogy annyira megbízom a technikában. Már több mint egy évtizede egy létfenntartó kád foglya vagyok, Stockholm valamelyik szörnyű ipari külvárosában. Vagy tán a pokol egyik tornácán; nem mondhatnám, hogy egészséges vagyok, Marly. Üljön ide, mellém!

A nő mély levegőt véve aláereszkedett a kőlépcsőkön, és odalépdelt hozzá a kövezeten.

— Herr Virek — mondta —, én két éve láttam önt, amikor Münchenben tartott előadást. Kritikai értekezés volt Faesslerről és az ő autistisches Theateréről. Ön teljesen egészségesnek tűnt…

— Faessler? — Virek összeráncolta napbarnította homlokát. — Akkor maga egy utánzatot látott; talán egy hologramot. Sokféle dolgot követnek el a nevemben, Marly. Gazdagságom egyre önállóbb formákban ölt testet, amelyek néha birokra kelnek egymással; vagyonvilágom távoli zugai forronganak. Akárhogy is, olyan okokból, amelyek összetettsége már-már okkult természetű, betegségemet soha nem hozták nyilvánosságra.

A nő letelepedett mellé, és a fekete párizsi csizmáinak kopottas orra körülötti piszkos járdát kezdte tanulmányozni. Szürke kavicsszilánkot látott, mellette rozsdás gemkapocs hevert, kicsivel arrébb pedig egy méh vagy lódarázs poros, apró teteme.

— Bámulatosan részletdús ez a szimstim…

— Igen — felelte a férfi. — Hiába, az új Maas-biochipek… Tudnia kell — folytatta —, hogy közel ennyire részletesen ismerem a magánéletét is. Bizonyos esetekben részletesebben, mint saját maga.

— Csakugyan? — A nő úgy találta, minden erőfeszítés nélkül szemlélheti a várost, az itt töltött féltucatnyi diáknyár emlékeiből ismerős nevezetességeket. Amott, igen, arrafelé kell húzódnia a Ramblasnak, a papagájoktól és virágoktól tarkálló sétánynak, a barna sört és tintahalat kínáló kiskocsmákkal.