Egy reggelen idegen ágyban ébredt; a hollandus az ablaknál állt, amely mögül a trópusok zöldje és szemhasogató napfénye freccsent feléje.

— Most már hazamehet, Turner — mondta a hollandus. — Elkészültünk magával. Ismét olyan fitt, mint újkorában!

Jól volt, mint rég — de hogy ez milyen jót jelentett voltaképp, arról fogalma sem volt. Fogta a hollandustól kapott holmikat, és elrepült Szingapúrból. Otthona a következő repülőtér Hyatt-ja lett.

És a következő. Aztán a következő.

Csak repült és repült. Hitelchipje arannyal szegett fekete tükör téglalapját formázta. A pultok mögött álló emberek elmosolyodtak és bólintottak, mikor megpillantották. Ajtók tárultak fel, csukódtak be mögötte. Kerekek emelkedtek el a vasbetonról, ital érkezett, ebédet szolgáltak fel.

Heathrow: hatalmas emlékezettömb vált le a repülőtér egének kupolájáról, és Turnerre zuhant. A férfi öklendezni kezdett, egy kék műanyagedénybe hányt, de hosszú lépteinek ritmusa nem tört meg. Amikor a folyosó végi pulthoz ért, átcserélte a jegyét.

Mexikóba repült.

És csempén csörömpölő acélvödrök, nedves seprűhúzások hangjára ébredt. A testéhez simuló női test melegére.

A szoba magas volt, barlangszerű. A csupasz fehér gipszvakolat megsokszorozott minden neszt; valahol a lányok reggeli zsivaján túl ott morajlott a tenger. Az ujjai közé gyűrődött durva flanelltakarókat számtalan mosás koptatta puhára.

Turnernek eszébe jutott a napfény, amint áttűz egy szélesen elnyúló, színezett ablakon, egy reptéri bár ablakán, Puerto Vallartában. A géptől vagy húsz métert kellett megtennie odáig, a nap miatt szinte teljesen lehunyt szemekkel. A döglött denevérre is emlékezett: laposra tiporva, száraz falevélként hevert a kifutópálya betonján.