Első közös napjuk után életük egyszerű ritmusa már nem változott. A mercado egyik bódéjában reggeliztek, amelynek pultja már oly simára kopott, akár a csiszolt márvány. A délelőttöt úszással töltötték, amíg a nap vissza nem kergette őket a szálloda spalettahűvösébe. Odabent, a mennyezeti ventillátor lustán forgó falapátjai alatt szeretkeztek, majd aludtak. Délutánonként az Avenida mögött húzódó szűk sikátorok útvesztőjében bolyongtak, néha pedig felcsavarogtak a dombok közé. Partmenti éttermekben vacsoráztak, s hófehér fogadók patióin kortyolták az italt. A hullámverés szegélyén holdfény fodrozódott.

Allison fokozatosan, szavak nélkül ismertette meg Turnert egy más stílusú szenvedéllyel. A férfi már hozzászokott, hogy kiszolgálják, hogy képzett profiktól, névtelenül kapja a szolgáltatásokat. S most, a fehér barlangban, ott térdelt a csempén. Lehajtotta a fejét, nyaldosta a nőt, a Csendes-óceán sójával keveredő nedvét, combjainak hűvösen arcához tapadó belső felét. Tenyerei közt ringatta a nő csípőjét, felemelte a testét, feltartotta, mint egy kelyhet, rászorítva ajkait, mialatt nyelve kutatta a helyet, a pontot, a nő gyönyörének ritmusát. Aztán megfeszült arccal ráhágott, beléhatolt, úgy lelt rá saját élvezetének útjára.

Utána néha beszélt is Allisonhoz; a történetek összefüggéstelen, hosszú spiráljai kitekeredtek és összefonódtak a tenger hangjával. A nő nagyon ritkán szólalt meg, ám a férfi megtanulta értékelni azt a keveset, amit mondott, s a nő átölelte, minden alkalommal. És hallgatta, türelmesen.

Elmúlt egy hét, azután a második. És a nő oldalán Turner egyszerre arra ébredt, hogy eljött az utolsó nap, amit a megszokott, hűvös szobában még együtt töltenek.

A reggeli alatt úgy rémlett neki, mintha a nőben valami változás, valami feszültség érződnék.

Napoztak, úsztak, s az ismerős ágyban a férfi megfeledkezett a halvány aggodalomról. Délután Allison sétát javasolt, végig a parton, Barre felé. Ugyanarra, amerre azon az első reggelen mentek.