— Mi múlt el? — A férfi követte; a gyékénykosár a csípőjéhez dörzsölődött. A homok itt hideg volt és száraz, lazán pergett a lábujjai között.

— Elmúlt. Vége. Ennek a helynek már vége. Itt nincs sem idő, sem jövő.

Turner csak nézte, majd mögéje pillantott, ahol két omladozó falat látott, a találkozásuk tövében pedig rozsdás, összegubancolódott ágyrugókat.

— Húgyszag van itt — mondta. — Menjünk, ússzunk egyet!

A tenger elmosta a fagyos hangulatot, de a távolság már ott függött közöttük. A Turner szobájából hozott pokrócon ültek, s ettek némán. A rom árnyéka megnyúlt, s a szél meglebbentette a nő napszítta haját.

— A lovak jutottak eszembe rólad — törte meg a csendet végül a férfi.

— No igen — felelte a nő, hangjában valami mélységes elgyötörtséggel —, tulajdonképpen még csak harminc éve haltak ki.

— Nem úgy általában gondoltam — magyarázta halkan Turner. — A szőrük… a szőr a nyakukon, amikor futottak.

— Úgy hívták, sörény — mondta Allison, és szemeit elfutották a könnyek. — A kurva életbe! — Vállai megemelkedtek. Mély lélegzetet vett, kiürült Carta Blancás dobozát lehajította a partra. — Ez vagy én; mit számít? — Karjait ismét a férfi köré fonta. — ó, gyere már, Turner! Gyere!

Ahogy a nő hátradőlt és magával húzta, a férfi észrevett valamit: egy hajót, amit a távolság fehér kötőjellé zsugorított, a víz és az ég találkozásánál. Amikor felült, s magára húzta levágott szárú farmerét, már látta, hogy egy yacht jön. Most sokkal közelebb járt, s kecses fehér ívként siklott a mély vízben. A part, a hullámverés erejéből ítélve, itt csaknem függőlegesen szakadt alá. Ez lehetett az oka annak, hogy a szállodasor éppen ott végződött, ahol — s annak is, hogy miért pusztult le teljesen a Playa del Mar. A hullámok kikezdték az alapjait.

— Add ide a kosarat — kérte Turner.

A nő a blúzát gombolgatta. Még ő vette neki, az Avenidán sorakozó fáradt kis boltok egyikében. Acélkék mexikói pamutból fércelték össze. A boltokban vett ruháik nemigen tartottak egy-két napnál tovább.