
— Senki se — felelte Brevis Anyó.
— Ezt nevezem szörnyűségnek! — mondta Néne. — Ez undorító!
— He? — kérdezte a vén Hessegi Szüle.
— Néne ezt undorítónak nevezi! — kiabálta Brevis Anyó.
— He?
— Nincs lány, akit jelölni lehetne! Hogy átvegye Desiderata helyét!
— Ó!
Ennek teljes hordereje beivódott.
— Ha valaki nem kéri a kenyérhéjat, én megeszem — jelentkezett Ogg Ángyi.
— Ilyesmi sosem fordult elő fiatalabb koromban — szögezte le Néne. — Csak a hegy innenső oldalán élt egy tucat boszorkány. Na persze, ez még azelőtt volt, mielőtt jött ez az egész — grimaszolt egyet — gondoskodás saját szórakozásodról. Manapság túl sok van ebből a gondoskodj saját szórakozásodról dologból. Mi sose gondoskodtunk a saját szórakozásunkról lánykoromban. Nem volt rá időnk.
— Tempó fuggit — közölte Ogg Ángyi.
— Mi?
— Tempó fuggit. Aztat jelenti, hogy az akkor volt, ez meg most — fordította Ángyi.
— Nincs szükségem arra, hogy ezt valaki megmondja nekem, Gytha Ogg. Tudom, mikor van most.
— Haladni kell a korral.
— Nem látom be, miért. Nem látom be, mi miért…
— Szóval akkor, gondolom, megint át kell igazítsuk a határokat — szakította félbe Brevis Anyó.
— Nem tehetem — vágta rá azonnal Mállotviksz Néne. — Már így is négy falut látok el. A söprűmnek alig van ideje lehűlni.
— Hát, azzal, hogy Homor Mámi meghalt, kifejezetten szűkösen vagyunk — állapította meg Brevis Anyó. — Tudom, hogy nem csinált valami sokat a másik munkája miatt, de ott volt a helyszínen. És ez az, ami számít. Az ottlét. Helybéli boszorkának pedig lennie kell.
A négy boszorkány komoran meredt a tűzre. Hát, legalábbis hárman közülük. Ogg Ángyi, aki hajlamos volt a dolgok derűsebbik oldalát nézni, pirítóst készített.
— A népek szereztek maguknak egy varázslót, odale Zsomborséden — szólalt meg Brevis Anyó. — Nem akadt senki, aki magára vállalta volna, amikor a vén Szokdecs Nagyi meghalt, ezért elküldtek Ankh-Morporkba egy varázslóért. Egy valóságos varázslóért. Pálcával. Most a fickónak van ott egy boltja egy rézcégérrel az ajtó fölött. Az van ráírva „Varázsló”.
