A boszorkányok sóhajtottak.

— Mrs. Perzselt meghalt — folytatta Brevis Anyó. — És Kamposnyars Szüle is eltávozott.

— Tényleg? Az öreg Mabel Kamposnyars? — érdeklődött Ogg Ángyi morzsák zápora közepette. — Mennyi idős volt?

— Száztizenkilenc — válaszolta Brevis Anyó. — Mondtam neki „Nem akarhatsz a te korodban elmenni hegyet mászni”, de nem hallgatott rám.

— Egyesek ilyenek — jelentette ki Néne. — Makacsok, mint egy öszvér. Mondd nekik, hogy tilos megtenniük valamit és meg nem állnak, míg ki nem próbálták.

— Én ténylegesen hallottam a legutolsó szavait — mesélte Hessegi Szüle.

— Mit mondott? — firtatta Néne.

— Ha jól emlékszem azt, hogy „ó, a francba” — felelte Szüle.

— Pont így szeretett volna elmenni — állította Ogg Ángyi. A többi boszorkány bólintott.

— Tudjátok… lehetséges, hogy a boszorkányság végét látjuk ezen a tájon — morfondírozott Brevis Anyó.

Megint a tűzbe bámultak.

— Gondolom, senki sem hozott mályvacukrot? — reménykedett Ogg Ángyi.

Mállotviksz Néne boszorkánynővéreire pillantott. Brevis Anyót ki nem állhatta; az öregasszony a hegy túloldalán tanít és megvan az az ocsmány szokása, hogy ésszerűen viselkedik, amikor provokálják. És a vén Hessegi Szüle talán a leghasznavehetetlenebb szibilla az orákulum jellegű kinyilatkoztatások történetében. És Néne végképp nem szenvedhette Ogg Ángyit, aki a legjobb barátnője volt.

— Mit szólnátok az ifjú Magrathoz? — firtatta ártatlanul Hessegi Szüle. — Az ő területe pont Desideratáé mentén húzódik. Esetleg ő magára vállalhatna egy kis többletet?

Mállotviksz Néne és Ogg Ángyi összenéztek.