— Fura dolgokat vett a fejébe — jelentette ki Néne.

— Nahát, miket beszélsz, Eszme — mondta Ogg Ángyi.

— Hát, én furának tartom — szögezte le Néne. — Ne mondd nekem, hogy összebeszélni azt a rengeteg mindent nexusokról nem azt jelenti, hogy fura dolgokat vett a fejébe!

— Nem azt mondta — tiltakozott Ángyi. — Azt mondta, hogy kontaktust szeretne teremteni önmagával.

— Ezt mondtam én is — makacskodott Mállotviksz Néne. — Megmondtam neki: Naivitas Beléndek volt az anyád, Araminta Beléndek volt a nagyanyád, Jolanda Beléndek a nagynénéd és te pedig… te vagy a te éned.

Az olyan ember elégedett arckifejezésével dőlt hátra, aki mindent megoldott, amit bárki valaha is tudni akarhatna az egyén identitásválságáról.

— De meg sem hallgatott — tette hozzá.

Brevis Anyó a homlokát ráncolta.

— Magrat? — hitetlenkedett. Megpróbálta gondolatban fölidézni a Kostető legfiatalabb boszorkányának képét és visszaemlékezett — nos, nem az arcra, csupán a májusfára hasonlító test és szélvihar utáni szénakazalra hajazó frizura közé ékelt reménytelen jóakarat könnyben úszó kifejezésére. Jótettek hajthatatlan elkövetője. Örökös aggályoskodó. Az a fajta ember, aki megmenti az apró, fészekből kiesett madárfiókákat és zokog, amikor azok elpusztulnak, pedig ez az a rendeltetés, amit Természet Anyánk általában az apró, fészekből kiesett madárfiókáknak szán.

— Nem vall rá — nyilvánított véleményt.

— Meg még azt is mondta, hogy öntudatosabb akar lenni — fűzte hozzá Néne.

— Nincs semmi baj az öntudatossággal — szögezte le Ángyi. — Az öntudatosság az egész boszorkánykodás lényege.

— Sose állítottam, hogy bármi rossz lenne benne — protestált Néne. — Meg is mondtam neki, hogy nincs azzal semmi gond. Olyan öntudatos lehetsz, amilyen csak akarsz, mondtam, egész addig, amíg azt teszed, amire utasítanak.