— Ne mondja nekem, hogy az megér két garast — hördült föl Hessegi Szüle abból az időpontból, bármikor legyen is az, amiben jelenleg tartózkodott.

Soha senki nem tudta biztosan, melyik pillanat az.

Ez a mesterséggel kapcsolatos rizikó azok számára, akiket a sors harmadik szemmel áldott meg. Az emberi elmét tényleg nem arra tervezték, hogy száguldani küldjék előre-hátra az idő nagy sztrádáján és leválhat, mondjuk úgy, horgonyáról, találomra tekintve múltba és jövőbe s csak nagy ritkán a jelenbe. Hessegi Szüle időfókusza nem volt élesre állítva. Ez azt jelentette, hogy ha augusztusban szóltál hozzá, valószínűleg márciusban hallgatott oda. Az a legjobb, ha mondasz valamit a jelen pillanatban és reméled, hogy legközelebb, amikor az elméje erre jár, fölfogja.

Néne kísérletképp meglengette kezét Hessegi Szüle néző, de nem látó szeme előtt.

— Már megint nincs itt — közölte végül.

— Hát, ha Magrat nem tudja vállalni, még ott van Milli Jokomlo odaát Gerezdneken túl — mondta Brevis Anyó. — Dolgos egy leányzó. Jelzem, ő még jobban kancsít, mint Magrat.

— Nincs abban semmi rossz. A kancsítás jól áll egy boszorkánynak — jelentette ki Mállotviksz Néne.

— De nem árt tudni, hogyan használd! — vetette közbe Ogg Ángyi. — Az idős Gerti Simon épp elég kancsi volt és mindig a saját orra hegyét verte szemmel. Nem hagyhatjuk, hogy az emberek azt gondolják, ha fölbosszantanak egy boszorkányt és ő motyog meg átkozódik, majd a saját orra fog leesni.

Megint mindnyájan a tűzbe bámultak.

— Gondolom, Desiderata nem választott volna magának utódot csak úgy? — kérdezte Brevis Anyó.

— Ilyesmi nem történhet meg — felelte rá Mállotviksz Néne. — Mi nem így csináljuk a dolgokat errefelé.

— Igen, de Desiderata nem töltött túl sok időt errefelé. A munka miatt. Mindig külországba járt.

— Ki nem állhatom a külrészeket — szögezte le Mállotviksz Néne.

— Már jártál Ankh-Morporkban — vetette ellen Ángyi szelíden. — Az külhon.