— Lehet, hogy valami jel — mondta, találomra kiválasztva egy biztonságos témát. — Amikor valaki meghal, megesik az ilyesmi. Képek esnek le a falról, megállnak az órák… óriási nagy ruhásszekrények lezuhannak a lépcsőn… ilyesmik.

— Sose hittem az ilyen butaságokban, ez… hogy érted azt, hogy ruhásszekrények zuhannak le a lépcsőn? — firtatta Néne. Mélyeket lélegzett. Ha nem lett volna köztudott, hogy Mállotviksz Néne kemény, bárki azt hihette volna, hogy épp most élte át élete legnagyobb megrázkódtatását és voltaképpen elszántan részt akar venni egy kis közönséges, mindennapi civakodásban.

— Pontosan az történt, miután Sophie dédnagynéném meghalt — jelentette ki Ogg Ángyi. — Hajszálpontosan három nappal, négy órával és hat perccel a halála pillanata után a ruhásszekrénye lezuhant a lépcsőn. Tidorunk és Jászónunk próbálták átkínlódni a lépcsőfordulón, s valahogy kicsúszott a kezükből, csak úgy. Rejtélyes. Hááát, eszem ágában se volt otthagyni Agátának, még mit nem, csak Disznóleséskor látogatta az anyját, és én voltam az, aki Sophie-t ápolta egész végig…

Néne hagyta, hogy Ogg Ángyi családi viszályának ismerős, megnyugtató litániája átcsapjon fölötte, miközben a teáscsésze után tapogatózott.

Az Oggok azok, amit nagycsaládnak szokás nevezni — az igazat megvallva, nem csupán nagy, hanem kiterjedt, végeláthatatlan és töretlen. Egyetlen szokványos papírlap sem lett volna képes családfájuk fölvázolására, ami egyébként is inkább mangrovebozótra hasonlított. És minden egyes ág mértéktartó, ám állandósult vendettában állt az összes többi ággal, olyan jól ismert causes célèbres-re alapozva, mint Amit Kevinjük Mondott Stanunkról Di Kuzin Esküvőjén meg Kinél Van Az Ezüst Étkészlet, Amit Emmi Tánti Dorinánknak Ígért Halála Utánra, Azt Szeretném Tudni, Nagyon Szépen Köszönöm, Amennyiben Nincs Kifogásod Ellene.

Ogg Ángyi, mint vitathatatlan matriarcha, megkülönböztetés nélkül bátorította az összes oldalt. E tevékenységét lehetne leginkább a hobbijának nevezni.