Az Oggok körében, csupán egyetlen családon belül, olyan mennyiségű viszálykodás folyt, amennyivel az átlagos hegylakók teljes Ozarkja el lett volna egy évszázadig.

És ez néha arra serkentett egy balga kívülállót, hogy bekapcsolódjon és esetleg nem túl hízelgő megjegyzést tegyen egyik Oggról egy másik Oggnak. Mire föl minden egyes Ogg nekitámadt, a család mindahány része együttműködött, mint a jól olajozott, kékacél motor alkatrészei, hogy a beavatkozóra azonnali, könyörtelen megsemmisítő csapást mérjen.

A Kostető népe azt tartotta, hogy az Ogg belviszály áldás. A gondolat, hogy kifogyhatatlan energiájuk akár a világra fordíthatnák, borzalmasnak tűnt. Szerencsére, egy Ogg senki mással se szeretett annyira harcolni, mint egy másik Ogg-gal. Az család.

Különös dolog a család, ha jól meggondolod…

— Eszme? Jól vagy?

— Mi?

— Rettentően csörömpölteted a csészéket! És a tálca tele teával!

Néne kifejezéstelenül nézett le a bepiszkított asztalra és, amennyire telt tőle, magához tért.

— Nem az én átkozott hibám, ha a nyavalyás csészék túl kicsik — morogta.

Nyílt az ajtó.

— Reggelt, Magrat — tette hozzá anélkül, hogy megfordult volna. — Mit csinálsz itt?

Volt valami abban, ahogy a zsanérok csikorogtak. Magrat még az ajtót is bocsánatkérően tudta kinyitni.

A fiatalabb boszorkány szó nélkül beoldalgott a szobába, arca céklavörös, karja a háta mögött.

— Mi csak beugrottunk, hogy rendbe tegyük Desiderata holmiját, amint az kötelességünk egy boszorkánynövérünk iránt — magyarázta hangosan Néne.

— És nem keressük a varázspálcáját — egészítette ki Ángyi.

— Gytha Ogg!

Ogg Ángyi egy pillanatra bűntudatosnak látszott, aztán lehorgasztotta a fejét.

— Sajnálom, Eszme.

Marat előhúzta a karját a háta mögül.