— Ööő — nyögte és még jobban elvörösödött.

— Megtaláltad! — kiáltotta Ángyi.

— Uh, nem — felelte Magrat s nem mert Néne szemébe nézni. — Desiderata adta… nekem.

A csönd sercegett és sistergett.

— Ő neked adta? — hitetlenkedett Mállotviksz Néne.

— Khm. Igen.

Ángyi és Néne összenéztek.

— Nahát! — hörrent Ángyi.

— Ő egyáltalán ismer téged, mi? — kérdezte Néne visszafordulva Magrathoz.

— Elég gyakran el szoktam jönni hozzá, hogy beleolvassak a könyveibe — vallotta be Magrat. — És… és ő szeretett külországi étkeket főzni és errefelé senki más meg nem ette volna őket, szóval meglátogattam, hogy földerítsem.

— Ah-ha! Behízelegve magad! — rivallt rá Néne.

— De meg sem fordult a fejemben, hogy rám hagyja a pálcát! — mondta Magrat. — Tényleg nem!

— Valószínűleg valami tévedés történt — jelentette ki kedvesen Ogg — Bizonyára azt akarta, hogy add oda egyikünknek.

— Az lesz az, minden bizonnyal — értett egyet Néne. — Desiderata tudta, hogy ügyesen intézel megbízásokat, satöbbi. Lássuk csak!

Kinyújtotta a kezét.

Magrat összeszorította ujjait a varázspálca körül.

— …nekem adta… — szólalt meg elvékonyodó hangon.

— A vége felé már kifejezetten megzavarodott az elméje — szögezte le Néne.

— …nekem adta…

— A tündérkeresztanyaság szörnyű felelősség — közölte Ángyi. — Ötletesnek kell lenned és simulékonynak és tapintatosnak és képesnek megbirkózni a szív meg minden bonyolult ügyeivel. Desiderata mindezt tudhatta.

— …igen, de ő nekem adta…

— Magrat Beléndek, mint rangidős boszorkány megparancsolom neked, hogy add ide a varázspálcát! — utasította Néne. — Azok más se okoznak, csak bajt!

— Hé, várj csak! — vágott közbe Ángyi. — Egy kicsit messzire mész…

— …nem… — motyogta Magrat.